Bárhol is járjak még a nagyvilágban, Anglia Costwold-je örökre belopta magát a szívembe, igazán szerencsének mondhatom magam, hogy épp ezen a vidéken lakhatok!

Még tavasszal, párommal Witney-ben sétálva betértünk egy könyvesboltba. Kezembe akadt egy könyv erről a régióról, és azt lapozgatva egy csodás kis falu látképe tárult a szemem elé. Minster Lovell – olvastam és azonnal eszembe jutott, hogy ez bizony itt van Witney mellett! Nosza, több se kellett, ugrottunk is az autóba, és irány a - valóban innen néhány kilométerre levő - kis falu. Már a közvetlen odavezető út is vadregényes, sűrű erdőn át vezet, mintha visszautaznánk az időbe. A faluhoz érve ez az érzés fokozódik, ősrégi hídon kelünk át, egysávos az út, alattunk folyik a Windrush folyó. A piciny falu főutcáját több évszázados, zömében nádfedeles házak szegélyezik. Sajnos azon a tavaszi napon épp a pocsék angol időjárásban volt részünk, vastag sötét fellegek, és az az apró, alig látható sűrű eső, ami pillanatokon belül gatyáig eláztat. Ennek ellenére tettünk egy rövid sétát. Megnéztük a templomot, ami mellett –ahogy itt legtöbbször – temetőkert található, évszázados sírkövekkel, melyeknek a feliratát az idő olvashatatlanná koptatta.

Odébb egy hajdan volt hatalmas kastély romjai állnak, a Windrush folyó mellett. Még a 15 század elején az egyik leggazdagabb főúr építette, sajnos az évszázadok során, többszöri tulajdonos váltást követően elhagyatottá vált, most már csak a romjaiban gyönyörködhetünk. De még így is lenyűgöző. Körülötte, erdő, folyó és az itt megszokott, harsogóan zöld, ápolt gyep. Senki nem volt ott rajtunk kívül, csend és béke volt. Imádom az ilyen helyeket, ahol nem tobzódnak a turisták!

Most néhány napja visszatértünk ide, már kellemesebb időben, hogy jobban felfedezzük ezt a kis gyöngyszemet. Az ellenkező irányban indultunk el, egy ötcsillagos szálloda kertjét jártuk végig. Újra szerencsénk volt, rajtunk kívül egy ember sem mutatkozott sétánk során. Ezt már más hasonló helyeken is tapasztaltam, és nagyon tetszik: annak ellenére, hogy a hotel területén van a kert, vagy park, idegenek is nyugodtan bemehetnek, körül nézhetnek. A kutya nem foglalkozik velünk! Szépséges a kert, nagy fák, formára vágott bokrok, csíkos vászon napozóágyak terpeszkednek, pihenésre csábítva a sétálókat.

Amott egy hangulatos kis pavilon, ez esküvők festői helyszíne lehet, ugyanis több kis felcímkézett kis bokrokra lettünk figyelmesek. Ezeket egy-egy boldog pár házasság kötésének alkalmából ültették, egy örök mementó a jeles napnak. Milyen romantikus ötlet, persze mi azonnal gonoszkodva azon élcelődtünk, hogy a frigyek legtöbbje valószínű sokkal rövidebb életű lesz, mint az emlékül elhelyezett bokrocskák ! Már azt hittük, a sétánknak lassan vége, de a kert egy hosszú sétányban folytatódik a Windrush folyó mentén. A szép békés tájon itt is voltak érdekességek. Amit legelőször felfedeztünk, a folyóban forgó turbina, mely az elhelyezett tábla szerint az egész hotel energia szükségletét biztosítja. Az elv Arkhimedesznek köszönhető, de ennél bővebb leírást senki ne várjon tőlem: a réges-régi fizika órákról csupán annyi emlékem van, hogy a tanárom Zsuzsannának szólított, és valószínűleg kedvelt, mert évről évre kegyelem kettessel átengedett. Valamint Arkhimedesz mondta, hogy heuréka, és kiugrott a fürdőkádból, erre még emlékszem....na hagyjuk...inkább mesélek arról, hogy tovább haladva a Windrush partján kis fakunyhóra leltünk, melyen a Gone fishing felirat díszelgett, néhány pecabottal felturbózva a feeling-et, olyannyira, hogy szinte kedvet kaptam a horgászáshoz, amit eddig halálosan unalmas tevékenységnek gondoltam. A kis kunyhóban fa asztalok és padok is helyet kaptak, kár, hogy a piknik kosarunkat otthon hagytuk. Majd néhány lépés után következett az újabb meglepetés. Egy hatalmas öreg fa, melynek ágáról hosszú kötélen himbálózó hinta lengedezett, mögötte kis vízesés csobogott. Az idilli látképet itt is a csíkos napozóágyak, egészítették ki. A hintát azonnal boldogan birtokba vettem, régvolt gyerekkoromat idézve, azonban most már nem vagyok annyira fitt és bátor, hogy a magasra szálló hintából kiugorva repüljek, mint ahogy azzal régen elszórakoztam.

Visszaúton a folyó túlpartjáról is megcsodálhattuk a tájat, szálloda mellett elhaladva pedig muszáj volt, kukkolási mániámat kielégítenem. Elárulom ugyanis, hogy imádok idegen ablakokon belesni, ez talán még gyerekkoromra nyúlik vissza, mikor karácsony tájékán, a hideg utcákon sétálva, állandóan a kivilágított karácsonyfák látványát kajtattam. Itt a tipikus angol házak ablakán szeretek bekukkantani! A szálloda társalgója lehetett, ami elénk tárult, és a látvány szemet gyönyörködtető: gerendás mennyezet, kandalló, süppedős fotelek, kanapék, hangulatos asztali és fali lámpák, melyek kellemes félhomállyal világítják meg az évszázados falakat. Itt aztán el lehetne tölteni néhány napot, csend, béke, nyugalom, ódon falak, imádlak Cotswold!

Sajnos ebben a témában nem tudtam kellőképpen elmerülni. Először is ugye - mint említettem - nincs lehetőségem angolokkal társalogni. Mellesleg valahol azt olvastam, hogy az angoloknál két tabu téma van: a fizetés, és a politikai hovatartozás. Így aztán, valószínűleg meg sem mertem volna kérdezni a véleményüket. Tévém nincs, a neten persze lehet angol újságokat olvasgatni, de valahogy nem ragadott meg a téma. Valószínű túlságosan belemerültem a magam nyomorúságába. Ez lehet az oka annak is, hogy még az otthoni politikai események is meglehetősen hidegen hagynak, habár abba már olyan szinten belefásultam, hogy mondhatom, magasról letojom.

Amit én itt tapasztaltam már hónapokkal a népszavazás előtt: hatalmas táblák ágaskodtak az utak mellett: VOTE LEAVE! (vagyis szavazz a kilépésre). VOTE REMAIN (szavazz a maradásra) táblát szinte nem is láttam az utakon. Aztán házak ablakába is kitettek a lelkes és elkötelezett angolok ilyen transzparenseket, ott érdekes módon több remain táblát láttam. 

Egyszer Oxfordban sétáltam és egy standot láttam a forgalmas sétáló utcában, ahol a maradásra buzdították a népet. Ezzel kapcsolatos szórólapokat osztogattak és egyet én is elvettem, eltettem emlékbe.

Én úgy gondoltam, hogy maradnak az Unióban. Hallottam néha közvélemény kutatás eredményeket, ott is a maradók voltak többségben, bár szoros volt az állás. Mint tudjuk, ezek a felmérések sosem mutatják a valós képet, így aztán történt, ami történt, vagyis 51,9-48,1 lett az eredmény.

Másnap reggel szokás szerint mentem dolgozni, és ami engem nagyon meglepett, a főnökeink üzentek nekünk, ott dolgozó külföldieknek (vagyunk jó páran) hogy semmit ne aggódjunk, minden rendben lesz, továbbra is szükség van a munkánkra. Ez kellemes meglepetés volt, és nagyon jól esett a figyelmesség.

Aztán egy itt élővel is volt alkalmam elbeszélgetni, nevezetesen új takarítótársammal, a lengyel Darius-szal, aki őrületes káromkodások közepette szidta az angolokat. Ő már 11 éve él itt, és félórán keresztül zengte, hogy „fucking idiots” angolok és hogy állítólag a nyugdíjasok, idősek legtöbbje a kilépésre szavazott (Darius: „mégis minek??? Lehet, hogy a jövő héten meghalnak!!!”) Abban mondjuk egyetértettem, hogy ha most itt a külföldiek haza mennek, akkor elég érdekes lesz: ki fog takarítani, mosogatni, raktárakban pakolgatni? Ugyanis az angolok nagyon nem szeretik az ilyen jellegű munkát! Persze nyilvánvaló, akik itt vannak már, dolgoznak és rendelkeznek adószámmal, azok továbbra is maradhatnak (már aki akar), és amíg a ténylege kilépés nem történik meg (ami számítások szerint legalább 2 év) addig az újak is jöhetnek.

Párom mesélte, hogy az ő angol kollegái is a kilépésre szavaztak. Az indok pedig: rettegnek a török és albán uniós tagságtól. Bevallom őszintén, ezt a félelmüket megértem!

A szavazás után néhány nappal aztán elképedve olvastam egy bejegyzést az egyik facebook csoportban, miszerint, ha valakit inzultus ér, külföldi mivolta miatt, akkor itt és itt jelezze ezt a hatóságok felé. Épp a napokban olvastam, hogy több ezer bejelentés volt. Én semmi ilyet nem tapasztaltam, persze kis városban élek, és szerencsére nem olyan helyen dolgozom, ahol ilyen előfordul.

De hallottam, hogy nagy volt itt a tudatlanság is! Állítólag még a szavazás előtti napon is a google-ba legtöbbet keresett téma az volt: mi az Európai Unió?

Hát igen: tudatlanság + a ravasz politikusok meggyőző, szívhez szóló beszédei, mindig ezek döntik el a választásokat. Így volt, így van és így lesz ez sajnos nálunk is.

Az élet is szebbnek tűnik, ha kisüt a nap, és ez itt aztán különösen igaz! A kedvem napok óta a béka segge alatt van, és ezt az időjárás számlájára (is) írom. Ma délután vagy egy félórára kisütött a nap. Ezt jelzésnek vettem, oszt nagy morózusan gondoltam; posztolok már végre egyet!

Már négy hónapja élek itt, és nekem többen azt mondták, hogy az első három hónap a legnehezebb, aztán jobb lesz minden. Én meg csak nagy okosan bólogattam, közben arra gondoltam, nem lehetne ezt tudományosan bizonyítani, hogy el is higgyem? Hát most mondom, nem lehet, és gebedjek meg, nem is igaz!

Jah, hát otthon mostanság 30 fok körül jár a hőmérséklet, beköszöntött imádott évszakom a nyár, lehet kimenni a Sugóra napozni, fürdeni. Sovány vigasz, hogy az idén nem kell a bikini szezon miatt aggódnom, mert ugye a kezdetben lement kilók visszalopakodtak! Hisz mit is lehet itt délutánonként, az ágyon üldögélve csinálni, mint zabálni, mint egy bélpoklos tehén! De visszatérve az időjárásra, az vérlázító! Napokig nem láttam napsütést, olyan 11 fok körül jár a hőmérséklet! Tegnap bekapcsoltam a fűtést, mert azt hittem megfagyok! Továbbra is a téli kabátban járok, a sálat csak azért nem kanyarítom a nyakam köré, mert basszus mégiscsak június van, könyörgöm!!! Az angolok tuti hülyének néznek, mert ezek bizony továbbra is vígan strandpapucsban és rövid ujjúban rohangásznak, ahogy ezt az izmos, 5 fokos zimankóban is tették!

Szóval az időjárás az egyik oka az eret vágok magamon hangulatnak, a másik meg ez a nyomorult lakás mizéria. Bő két hét múlva elhagyom az ordibálók és dilinyósok kulipintyóját, de még fogalmam sincs hova megyek. A lakás/ház/szoba bérlés itt továbbra is elképesztően nehéz, ilyen tömegszállást talán találnék, de cseberből vederbe ki akar kerülni?  Ma délelőtt annyira elkeseredtem - mivel a sokadik lehetőség is kútba esett – hogy hirtelen indíttatásból megnéztem mennyi a repjegy haza. Csak az odaút…olcsó, csak 38 font. Lázba jöttem! Haza megyek, végeztem itt, és nem is szólok otthon, meglepem őket! Már a puszta ötlettől elkezdtek csorogni a könnyeim, lopva törölgettem a képem. A munkahelyen, nagyon gáz! Azért vagy egy órán át szeretve dédelgettem a gondolatot. Elképzeltem, hogy az ide kicipelt göncök felét kihajítom a kukába, két nagy bőröndbe vígan bepakolok mindent. Láttam magam, ahogy hazaérek,  cipelem a cuccot a harmadik emeletre, a macska már ezerrel nyávog, mert a lépteimet még mindig megismeri. Aztán becsengetek az ajtón, és….. Hülyeség az egész! Nagy nehezen visszarángattam magam a Földre. Nincs otthon munka, hitel van, gyerekek vannak, folytatni kell, még ha fogcsikorgatva is, és megpróbálni nem átkozódva szidni a sorsot, hogy miért kell nekem számkivetettként élni, távol a családomtól!!! Na elég….

Inkább elmesélem londoni kiruccanásomat, ami egy kihívás képében toppant elém. Volt itt május elején egy hosszú hétvége, és kiderült, ezt egyedül kell eltöltenem. A kedvesem ugyanis hazarepült. Már előre minden bajom volt, ezerrel sajnáltam magam, persze némán és hősiesen, mert azért úgy szoktam ám. Fő kérdés: mit fogok én itt csinálni egyedül, és legfőképp akárhova is megyek, hányszor és mennyire fogok eltévedni? Ez aztán a kihívás! Mindenesetre egy biztos volt: innen, ebből a házból el! Hétvégén egész nap itt tanyáznak a lengyelek, leginkább a konyhában főzik a büdös kajáikat, ordítva értekeznek, dübörögve rohangálnak le-föl, és csapkodják az összes létező ajtót. Volt ilyen hétvégében részem, köszönöm szépen, többet soha!

Így hát eldöntöttem, egyik nap elmegyek Londonba. Alaposan körbejártam a témát, tervezgettem. Kedvesem hevenyészett térképet nyomtatott nekem, feliratokkal ellátva, így tényleg nem lehet eltévedni! Ja, hát persze, mondja ezt énnekem, de tudom, magában mást gondol, inkább nem is akarom tudni mit…

Szombaton a takarítás meló alaposan elhúzódott és olyan hulla fáradtan értem vissza, hogy elgondolkodtam lesz-e nekem kedvem egyáltalán másnap kiruccanni? A segítség egy film képében jelent meg. Philoména, a határtalan szeretet a címe, már évek óta készülök megnézni, és most végre sort kerítettem rá. A filmtől új erőre kapok, annyira bájos, szívmelengető, ráadásul igaz történet, teljesen feldobott. Hirtelen megjött a kedvem, és már alig vártam a londoni kiruccanást!

Másnap hajnalok hajnalán felébredtem, kinn még sötét volt, a madarak is aludtak, de én már izgatottan forgolódtam. Fél 10 –kor pedig már az Oxford Tube-on ültem, az emeletes busz tetején, az első ülésen, és elégedetten szemléltem az elém táruló panorámát, felhő alig van az égen, ragyogó napsütés. Nagyon ritka az ilyenfajta áldás itt!

Fél 12 –kor értem a Victoria nevű végállomásra, és a térkép segítségével a Buckingham palota felé vettem az irányt, ez egész közel van. Bevallom, a paloták, várak, kastélyok mindig is a gyengéim voltak. Ez még gyerekkoromra nyúlik vissza, amikor királykisasszony szerettem volna lenni, legfőképp a farsangi bálokon, de titokban igazából is. Mára már tudom, hogy a királykisasszonyoknak egyáltalán nem jó (na, jó a fizetésüket és a ruhatárukat elfogadnám) de a kecójuk lenyűgöz azóta is, persze csak mint szépséges épület, szépséges bútorokkal, festményekkel, porcelánokkal, a letűnt kor pompájával. Lakni ilyenben sose, isten ments!!!

Szóval ott voltam a Buckingham palotánál és láttam, Bözse kecóján kinn a zászló, tehát a tulaj otthon van. Amúgy bazi nagy volt a tömeg! Rögtön beugrott, hogy biztos épp elcsíptem az őrségváltást! Ilyet még úgysem láttam. Na, most sem igazán…az emberek rátapadtak a kerítésre, eltakarva a műsort. Két gárdista nagy elánnal menetelt, de hol a többi? Közben feltűnt, hogy a palota egyik kapujában sem engedik, az embereket megállni, a rendőrök hangosan kiabáltak, hogy menjenek tovább. Az én fantáziámnak több se kellett! A kaput azért kell szabadon hagyni, mert ott valaki ki fog hajtani. Lehet, Bözse jön. Kicsit vegyülne a plebsszel, sétálna a szomszédos St. James parkban. Majd szelfizek is vele, muhahaha…! Egy gárdista zenekar is rázendített, de a menetelést befejezték. Senki nem jött ki a kapukon, egy idő után eluntam a tömeg miatt alig látható műsort és tovább sétáltam. A St. James park felé vettem az irányt.

Sok a park ebben az országban, és ez tetszik nekem! Itt nem építenek be minden egyes négyzetmétert, rengeteg a zöld, sok a fa, mókusok ugrándoznak rajtuk, és ha kisüt a nap, a parkok azonnal megtelnek emberekkel, sétálnak, fociznak, vagy épp leheverednek a fűre és élvezik a jó időt. A St James park nagyon szép. A zöld gyep mellett, szépséges virágok pompáznak, kis patakocskában kacsa családok úszkálnak. Legszívesebben én is leheverednék a fűbe, de megláttam a távolban a London Eye-t magasodni, ettől felvidultam. Hiszen ez egy remek tájékozódási pont, önbizalomtól megerősödve indultam tovább. A Temze parton a Parlament felé vettem az irányt, közben megálltam a folyó parton kicsit nézelődni. A vízen nem túl szép bárkák dekkolnak, ütött-kopottak, rozsdásak, némelyikről daru éktelenkedik a magasba.

Ez eléggé belerondít a képbe. Amikor a párom azt állította, hogy a pesti rakpart sokkal szebb, mint a londoni, azt hittem szivat, mert amúgy erősen hajlamos rá! Azt is hót komoly, póker arccal hitette el velem, hogy Oxford ronda város.  De el kell ismernem, hogy Londonnal kapcsolatban igaza van, és ezt nem csak a hazafias lelkem mondja. Egy fura katyvasz a londoni folyóparti látkép! És nem csak a ronda, rozsdás bárkák miatt, hanem a régi épületek között, magasan égbenyúló modern üvegpaloták miatt is. A Parlament mindenesetre lenyűgöző, és hogy jó szögből tudjak fotókat készíteni átmentem a Westminster hídon. Ez persze nem csak nekem jutott eszembe, így elég nagy volt a tömeg, a turistáktól alig lehetett haladni. A Parlament hátsó részén megtekintettem a kertet, és már ott is voltam a Westminster Abbey mellett. Sajnos a templom aznap be volt zárva, mondjuk amúgy sem mentem volna be, a 20 font belépőt kissé borsosnak találom. Az épületben gyönyörködve feltűnt egy bejárat, ami nem volt lezárva. A székesegyház kerengőjébe jutottam, ide – mily csoda – ingyen be lehet menni. Legnagyobb meglepetésemre alig voltak érdeklődők, szinte egyedül járhattam be a folyosókat, gyönyörködve a kőfaragásokban, boltívekben, mozaikos ablakokban, és a középen álló kis udvarban. Mindig lenyűgöznek az évszázados épületek, és annyira nagyon ritka, hogy az ilyen turista látványosság közelében nincs tömeg! Szinte lélegzet visszafojtva élveztem a látványt. Visszagondolva ez volt ennek a napnak a legremekebb része, béke, nyugalom, csend, áhítat, sokáig időztem itt.

Ezt követően célirányosan haladva indultam tovább. Sok helyen vannak tájékoztató táblák elhelyezve a hozzám hasonló zöldfülű turisták kedvéért, így valóban nem lehet eltévedni. A Trafalgar tér felé vettem az irány, útba ejtve a híres Downing Street 10-et, ahol a miniszterelnök lakik. Emlékszem mikor először jártam itt, nagyot néztem, ugyanis maga az utca is le van zárva, a bejárati ajtót sem lehet megközelíteni, kerítés és komoly őrség állja el az utat. Épp tüntetés is zajlott, kisebb csoportok transzparenseket emeltek magasba. Kutyusok jogaiért, vagy éppen bizonyos fajták megmentéséért emelték fel a szavukat. Minden bizonnyal állatvédők voltak, és gondolom David Cameront roppantul meghatották.

Hamarosan a Trafalgar térre értem, helyenként meglepően kihalt utcákon. Gondolatban integetek a magasba tornyosuló Nelson admirális szobrának, de akár élőben is megtehetném, itt ugyan senkit nem érdekelne! Nagy a tömeg, hangos zene szól, hatalmas a nyüzsgés. Leülök egy félreeső lépcsőre, és az iménti áhítatos csönd után most belemerülök ebbe a nagyvárosi zsongásba. Fura, hogy régen ízig-vérig városi lány voltam, imádtam Pestet, a nyüzsgést, egyedül órákat el tudtam tölteni a fővárosban, és gyerekkorom óta örökösen oda vágytam. Aztán néhány éve 180 fokos fordulat következett, már idegesített  a tömeg, elkezdtem értékelni és szeretni a csendet, nyugalmat, a természetet. De most ott a Trafalgar téren, a lépcsőn ülve, Starbucks-os capucchinot kortyolgatva, újra felbukkant a lelkem mélyén szunnyadó, nagyvárosi lány, és teljes valómmal élvezem a színes forgatagot, a lüktető nagyváros zsongását.

Aztán útra keltem újra, egy olyan utcán haladva, ahol színházak sorakoznak. Egyikben Glenn Close játssza a főszerepet, sóvárogva nézem a plakátot. Egy másikon újabb kedves ismerős, Kit Harington, vagyis Jon Snow a Trónok harcából, ezt muszáj lefotózni Flóra lányomnak!

A Covent Gardent szeretném megtalálni, de hiába a tájékoztató térképek, az ellenkező irányban indultam el. Bénaaaa!  Mikor rájövök, magamban csak legyintek. Nem bosszankodom, nyugodt vagyok és laza. Ráérek, nem hajt a tatár, és ami a legfontosabb, tudom, visszajövök, mert vár itt még rám, sok látnivaló. A Piccadilly-re érve meglepő, milyen kicsike a tér, a fotókon sokkal monumentálisabbnak tűnik.

Az órámra pillantva láttam, itt az idő, lassan indulhatok vissza, ha nem akarok sötétben Witney-be érni. Újra útba ejtettem a St. James parkot, és itt már nem bírtam ki, a leterített kabátomra heveredve, a pólómat felhúzva napoztattam a hasam a csodálatos melegben. Még egy utolsó pillantás Bözse palotájára, majd már a buszon ülve, nyakamat nyújtogatva vettem szemügyre a Hyde parkot. Ezt most kihagytam, de sebaj, majd legközelebb! Emlékszem, mikor másfél éve itt jártam Londonban, október végén, akkor is szép idő volt. Bár felhős volt az ég, de langyos, kellemes a levegő. Most viszont egy felhő nem volt az égen, és szélcsendben élvezhettem a várost. Hirtelen belém villan: hisz ez azt jelenti, London szeret engem, és ez az érzés kölcsönös! Good-bye London, see you soon!

Ezek a hétvégi kiruccanások amik tartják bennem a lelket, amik feltöltenek, és megszépítik az angliai tartózkodásomat. Persze állandóan bennem van a gondolat, hogy mennyire szeretném ezeket a helyeket a gyerekeimnek is megmutatni! De aztán arra gondolok, ez az idő is eljön, mint ahogy az is, hogy az egész ittlétem már csak egy tovatűnő- és remélhetőleg kellemes- emlék lesz, amit majd felidézhetek otthon a családom és a macskám körében.

A pénteknek még itt is örülni kell, hisz jön a hétvége!  Még akkor is, ha az időjárás olyan gyatra, hogy az ember legszívesebben az ágyba bújna, fejére húzva párnát, takarót. A munkahelyről kilépve alattomosan apró, kemény szemű esőben (vagy havas eső????)  róttam az utat, majd bekanyarodva az utcámba virágos jókedvem kerekedett. Messziről kiszúrtam, hogy a sorozatgyilkos fejű, földszinti lakótársam autója nem áll a ház előtt, vagyis……trallala … egyedül leszek a házban! A többiek délután dolgoznak! Írtam már erről a pasiról (és a többi eszetlenről is, akikkel kénytelen vagyok egy fedél alatt élni), de ha a hülyeségért érmet osztanának, akkor itt ez állna a dobogó felső fokán! Ennek vagy prosztata vagy bélproblémái vannak, ugyanis ideje nagy részét a lenti fürdőszobában tölti, ahonnan kétpercenként a wc ülőke lecsapódásához hasonlatos hangok szűrődnek ki. Ezt a fürdőszobát szerintem senki más nem használja. Legnagyobb bosszúságomra, az összes földszinti lakó ide robog fel a lépcsőn, itt lubickol hosszasan az emeleti fürdőben, és itt hagyja felhajtva a wc ülőkéjét. Ezt egész addig nem is értettem, míg néhány héttel ezelőtt én voltam a házban a soros takarító. A lenti fürdő gyalázatos állapotban volt! A  kosz egy dolog, de zuhanyfülke és a klotyó is tele volt valami sűrű gipsz szerű anyaggal, a lefolyón alig ment le a víz. Lehet, hogy nem is bélprobléma miatt dekkol ennyit a fürdőben, hanem alagutat ás? Komolyan mondom, ez a probléma erős fejtörést okoz nekem, de tartok tőle, hogy sosem fogom kideríteni, mi lehet az igazság!

Visszatérve az örömömre - miszerint legalább egy, másfél órára  enyém az egész kéró - az jutott eszembe, hogy én most blogolni fogok! Egyrészt már hetek óta nem írtam, másrészt meg jókedvemben talán ez a poszt nem lesz végre olyan rinyálós, mint az eddigiek. Mert komolyan, kit érdekel már az örökös panaszkodásom? Már nekem is herótom van magamtól!

Hogy naprakész és témában is friss legyek elmesélem, hogy megünnepeltem Bözse szülinapját, az érthetetlenül beszélő, télen is rövid gatyában mászkáló, vöröslábú angolokkal.

Tudjuk, tegnap volt Erzsébet királynő 90 éves, ami már önmagában is lenyűgöző dolog, hisz kevesen élnek meg ilyen szép kort, ráadásul ilyen jó formában. Mondják sokan, nem csoda, nyilván nem stresszelte agyon magát hosszú évei során! Én azért ezzel nem értek egyet, volt a családjában épp elég botrány, ami alaposan megviselhette a hagyományokhoz köztudottan mereven ragaszkodó királynőt.

Bevallom én kicsit mindig irigyeltem az angolokat a királynőjük miatt! Van az országnak egy emblematikus személyisége, aki minden politikai párttól és nézettől független, tiszteletreméltóan előkelő, tartása van, az emberek nagy többsége szereti, rajong érte. Nekünk ilyenünk sose volt, talán csak kicsit Göncz Árpi bácsi. Pedig milyen jó lenne, ha volna egy olyan egyéniség, aki kicsit összekovácsolná a nemzetet!

A múlt héten egy szórólapot dobtak be a házba, miszerint április 21-én hozzám közel lévő Burwell Recreation Ground-on ünnepség lesz, őfelsége születése napja alkalmából. A papíros szerint este 7-kor kezdődik az esemény, lesz szülinapi torta, zenebona, tűzgyújtás, gyertyák, frissítők. Sanyarú hétköznapjaimon végre valami program! A fantáziám teljes sebességre kapcsolt. Elképzeltem, hogy lesz egy jó nagy vidám, (számomra persze teljesen érthetetlenül) karattyoló tömeg, kezükben gyertyákkal vonulnak, ami hangulatos kellemes fénybe borítja az esti tájat. Gondoltam lesz egy szép beszéd a királynőről, majd elénekelik az angol himnuszt, (ugye God save the Queen) aztán a happy birthdayt, majd kigurítanak egy iszonyatosan hatalmas tortát, és szépen körbe kínálják a népnek, angol zászlót mintázó műanyag pohárban levő üdítők kíséretében. A torta persze tényleg hatalmas lesz, én nekem is jut belőle egy szeletke, nyami! A  gondolatára már meg is indult a nyálképződésem!

Tegnap munka után a szobámban ráhangolódtam az eseményre, és nekiálltam cikkeket, fotókat nézegetni a királynőről. Bözsét én leginkább az öltözködése miatt csípem. Tetszenek a kalapjai és az, hogy éltes hölgy létére bátran visel fantasztikusan élénk, világos színeket, legyen az akár rózsaszín, vagy kikerics sárga. Ez mellett mindig olyan érzésem volt, hogy olyan kardot nyelt nőszemély lehet, de a neten találtam egy rakat olyan fotót, amin teli szájjal kacag, ezzel egészen emberivé varázsolva a fizimiskáját. Ezen felvidulva nekiindultam az ünnepségre.

A rémesen kanyargó utcákat már kitapasztalva hamar odaértem a helyszínre, ami a nevéhez híven szó szerint egy hatalmas grund. Egy része focipálya, egy része játszótér, szélén egy házzal, aminek a funkciójára nem jöttem rá, de nem is igazán volt lényeges. A nép már gyülekezett, de azonnal rájöttem, hogy a fantáziámban szereplő gyertyás felvonulás hibázik, ugyanis itt este 7-kor, sőt még 8-kor is teljes világos van. Egy kordonnal elkerített helyen mindenesetre asztalra állított mécsesek sorakoztak, de messze nem annyi, amivel egy tömeg szépen fel tudna vonulni. Ami a frissítőket illeti, az sem olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Egy lelombozóan csicsás lakókocsi büfé állt a mező szélén, ott lehetett kaját meg piát vásárolni. Ekkor már mondogattam magamban: hülye vagy, frissítő?  Ha akarsz, akkor vegyél magadnak! Az angolok vettek is, sokan hatalmas hotdogokat tömtek az orcájukba és nagy műanyag pohár sörrel a kezükben lófráltak.

Egy ideig ácsorogtam, meglehetősen elveszetten, majd egyszer csak egy sárga mellényes pasi elkezdett óbégatni, amiből egy kukkot sem értettem, szokás szerint. Széles mozdulataiból meg az emberek mozgásából arra következtettem, hogy húzzunk a grund közepére. Itt szintén kordonokkal elkerített kis rész volt, a közepén egy brutál nagy gázégővel és két gázpalackkal. Komolyan, olyan ketyere volt, mint amin otthon a jó kis bajai halászlét főzzük, csak ez olyan két méteres magasságba nyúlt. A kordonon belül néhány ember tartózkodott, köztük egy pasas, akinek a nyakába egy nagy fuksz lógott, arra tippeltem, hogy ő a polgármester. Egy darabig ott ácsorogtunk, majd a polgármester mondott egy rövid beszédet, amit szerintem senki nem hallott, mert a játszótér tele volt üvöltöző gyerekekkel. Legalább egy erősítőt és mikrofont hozhattak volna! A nagyon rövidke beszéd után meggyújtotta a bazi nagy gázégőt. Mindenki nagyon örült és hujjogatott, majd közösen elkornyikáltuk a happy birthday-t. Himnusz az nem volt.

És ennyi volt a nagy ünnepség! Egy ideig még hitetlenkedve ácsorogtam és reménykedve nézegettem az épület felé, hogy majd hozzák a tortát, de látva, hogy többen elindulnak hazafelé, én is így tettem.

Nem tudom ki zabálta fel azt a nyomorult tortát, de legyen tőle hascsikarása! Meg úgy az egész ünnepség egy nagy csalódás volt, Bözse ennél sokkal szebbet érdemelt volna! Sokaktól hallottam itt már, hogy az angolok nem tudnak szervezni, hát most nekem ezt bebizonyították!

Az Abbey Road felé baktatva már azon elmélkedtem két hónap elteltével vajon hol fogom álomra hajtani fejecskémet? Ugyanis felmondtam a szobabérletem, június 21-én elhagyom az ordibálósok és dilinyósok házát, átadva a szobám a következő szerencsétlennek, akit így ismeretlenül is előre sajnálok! 

A házban heten lakunk, akár a gonoszok. A lakótársaimmal ritkán találkozom. Mindegyikben van valami fura, de lehet, nekik rólam ugyanez a véleményük. A földszinten négy férfi lakik. Az fejedelmi nagyságúnak számító, hátsó udvarra nyíló szobában lakó vicces fiúkat felváltotta két barna bőrű figura. Első pillantásra romáknak néztem őket, kedvesem szerint dél-amerikaiak. Kis növésű pasasok, de nekem ez sem igazán magyarázat arra a furcsaságra, hogy gyerek kerékpárral közlekednek. Nagyon csendesek, szinte sose látom őket, ezért egyértelműen ők a kedvenceim! A harmadik pasassal, még beköltözésem előtt találkoztam, a kérdésre, hogy hova valósi, azt válaszolta costa-ricai. Fehér bőrű, vörös hajú, rögtön gyanús volt! Persze ő is lengyel..a Costa-Rica-t a mai napig nem értem! Valami vicc akart lenni, vagy mi? Á, hagyjuk is! A negyedik földszinti pasi tuti nem százas! Az arcán állandó idióta vigyor ül, véleményem szerint egy thrillerben sikeresen alakítaná a pszichopata sorozatgyilkost. Nemzetisége rejtély, a kis takarító csaj szerint angol lehet, mert nem érti amit beszél. Hozzám egyszer szólt, szolgálatkészen közölte, ha valamit keresek, segít, a porszívó például itt van. Fogalmam sincs miért épp a porszívót említette… Időnként kimegy az utcára és fura mozdulatokat végez. Azt hiszem ez a tai-chi, vagy valami hasonló, de nem olyan kimérten, méltóságteljesen teszi, ahogy ezt mondjuk Stephen Segal-tól láthattuk, hanem inog, tántorog közben. Gyakran előfordul, hogy épp a konyhában tevékenykedem, ez meg valamiért folyton a földszinti mosdóban dekkol. Olyan zaj szűrődik ki, mintha hangosan csapkodná a wc ülőkéjét. Mi a jó istent csinálhat ilyenkor, fogalmam nincs! De azt hiszem nem is akarom tudni!

Az emeleten, mellettem lakó lengyel nőtől idegbajt kapok, legszívesebben jó képen törölném. A „Kit utálok itt legjobban” verseny egyértelmű győztese. Ami biztos, az anyukája nem tanította meg a viselkedés alapvető szabályaira! Nem tisztel ez senkit! Mint már írtam: minden áldott nap késő este tér haza, fél 11 tájékán, a másik emeleti lakóval, egy öregedő lengyel bajuszossal karöltve. Ahogy beteszik a lábukat ebbe a nyavalyás házba, teljes hangerővel nekiállnak ordibálni, ajtókat csapkodni. Egy alkalommal elkezdtek főzni. Nem tudom mi volt a menü, szokás szerint valami nagyon erősen hagymás cucc, ami lassan, de biztosan szivárgott be a zárt ajtókon keresztül. És ez most nem hiszti: én még az életemben ilyen büdös kaját nem szagoltam! Az ablakon kihajolva próbáltam mélyeket lélegezni, mert a hányinger kerülgetett. A főzést is hangos dumálás, csapkodás, nyerítés, időnként nagy robajú dübörgés kísérte, felnyargaltak a lépcsőkön, majd vissza. Fél egyig ment a műsor, fel nem foghatom a többi lakó, hogy bírta ki szó nélkül!

Az öreg lengyel szerintem nem is beszél angolul. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy kell a mosógépet használni, mire hümmögve egyetlen szó nélkül elmutogatta. A szobájából állandó lengyel karattyolás szűrődik ki, neten tévét néz, vagy rádiót hallgat. Most már hang alapján beazonosítottam: második itt töltött éjszakámon, ő szavalt hangosan valami monológot az éjszaka közepén! Be volt rúgva, vagy be volt drogozva, nem akarom tudni!

Egyik este egy szál törölközőbe csavarva a fürdőszobába igyekeztem (két nagy lépés a szobámból) pont ezt a pillanatot választotta ki, hogy kilépjen az odújából. Szerintem a pillantásommal ölni lehetett volna, de ő alaposan végigmért és azt mondta: hellllooooo. Azóta vigyorog rám. Barom!

Most így belegondolva, van egy olyan érzésem, hogy ebben a házban rajtam kívül mindenki zaccos..

Azért vannak pozitív dolgok is. Hétköznap délutánonként egészen csendes a ház. Csak a sorozatgyilkos fejű, lenti fürdőszobában rejtélyes dolgokat művelő pasi van itt. Néha a costa-ricai lengyel is, nekiáll főzőcskézni (természetesen jó hagymásat). Hétvégén reggel mindenki kussban van, legalább 9-10 óráig, de mivel engem már reggel 7-kor felesz a fene, ez annyira nem tud meghatni. Most vagy négy napja nem hallom a lengyel nőt. Szerintem haza látogathatott, sajnos nem végleg tűnt el, mert az autója itt dekkol. Nagyon remélem, hogy jól megérdemelt szabadsága hosszúra fog nyúlni. Így késő este csak a bajuszos lengyel vágtáz fel az emeletre, néhányszor bevág egy pár ajtót, de beszélgetőtárs hiányában befogja a száját és hamar nyugovóra tér. Hiába, a kis dolgokat is meg kell becsülni!

Egyébként sem érdemes itt pitiáner dolgok miatt mérgelődni, vannak súlyosabb dolgok is! Most például azon idegeskedem, hogy három hete várok az NI numberemre, hiába. Jövő hétvégén megint fizetés, újra egy csekket kapok,mint legutóbb. Amivel semmit nem tudok kezdeni! Ha nincs NI number, nincs bankszámla, ha nincs bankszámla, a csekkel kitörölhetem….

Hahóóó, aki otthon van, és esetleg olyan ostobaságon jár az agya, hogy ide akar jönni dolgozni, legalább fél millának megfelelő jó kis angol fonttal szerelkezzen fel!! Mert ha olyan szerencsés is lesz, mint én, és azonnal munkát kap, NI number hiányában nem lesz bankszámlája, ami egyenlő azzal, hogy a fizetéséhez sem jut hozzá!!!!

És hogy mi az aminek igazán örülök most itt? Nos, annak, hogy húsvét hétfőjén haza megyek, még ha csak négy rövidke napra is!!!

Az NI number (angol tb szám) igénylését telefonon kell elkezdeni, úgy adnak időpontot az interjúra. Ettől már előre a frász kerülget. Kihívást jelent nekem az ékes brit nyelv előszóban való megértése is, nem hogy telefonon keresztül! Mindegy, essünk túl rajta! Aztán kellemes meglepetés, nem is gáz a dolog. Adatokat kérdez az ügyintéző, meglehetősen unottan. Értem is őt, ő is engem. A nem épp rövid nevemet szépen lebetűzöm, mint ahogy a postai irányítószámomat is. Csakhogy itt megakad a dolog, az ügyintéző közli, hogy ez a post code nem létezik. Vagy ötször lebetűzzük oda-vissza, de akkor is állítja, ilyen nincs.

Nem értem a dolgot. Kedvesem se érti, mikor mesélem, és látom rajta, meg van győződve, hogy a lüke csaja még spelling-elni se tud normálisan. Nyelek egy nagyot, és nem förmedek rá, hogy álmomban is el tudnám énekelni az angol ABC dalt! Úgy tudok betűzni, mint a kisangyal! Végül a kedvesem intéz nekem NI interjút. Mihez is kezdenék itt nélküle? (Ja, kezdjük ott, hogy itt se lennék, hanem otthon enném az éhkoppot, munkanélküliként)

Állítom, hogy az ügyintéző direkt nem fogadta el az irányítószámot! Elképzelem ezeket az emberkéket, ott a job centerben, rohadtul tele a bugyruk a sok éhenkórász külföldivel, köztük a volt komcsi, közép-kelet európai senkiháziakkal, akik lassan, de biztosan megszállják az országukat. Alig beszélnek angolul, borzalmas, felfoghatatlan nyelveken, hangosan karattyolnak az utcákon. Valahol megértem őket, hogy őszinte legyek.

De sebaj, megvan az NI interjú ideje, és most ezért szabadságot kell kivennem. Magamban szitkozódom, a rohadt életbe, amúgy is annyira kevés szabit adnak itt az embernek, most mindjárt verjek el egy napot egy ilyen baromságra? Hát, igen, nincs mit tenni, ráadásul Oxfordba kell utazzak. Természetesen ismét a kedvesem segít. Nem lehet ott velem, de elvisz és megmutatja, hol a job center. Nem nehéz megtalálni a helyszínt, na de nálam bármi előfordulhat! Reggel Witney-ben felülök az oxfordi buszra, a végállomáson leszállva néhány méter után már látom is úticélom. Hurrá!

Belépve rögtön odajön hozzám egy recepciós és az emeletre irányít, ott van az NI interjú. A nagy teremben körbe pultok, középen székek. Leülök az egyikre és körbenézek. Mellettem egy csinos fiatal fiú ücsörög, az útlevelét szorongatva. Odasandítok az okmányára, látom olasz. Biztos diák, nyelvet tanul, máskülönben miért hagyná ott a gyönyörűséges, napfényes hazáját? Odébb két középkorú pasas ül, csak a hátukat látom, úgy hallom magyarul beszélgetnek. Egyikük kezében román útlevél, bár az arcát nem látom, de testtartásából, és ahogy az okmányát gyűrögeti érzékelem, hogy halál ideges. Erdélyi magyar lehet. Ott sem könnyű az élet. A ruhája elnyűtt, a haja rosszul vágott, a nyakán őszes szőrpamacsok éktelenkednek. Ismeretlenül is megsajnálom. Ennek is otthon kellene lennie a családjával, készülődni a nyugdíjas évekre, az unokákkal foglalkozni! Hova tart ez a világ, hogy éltes emberek vándorolnak több ezer kilométert, a jobb élet reményében? És mi még mindig jobb helyzetben vagyunk, mint az a sok szerencsétlen, aki a háborgó tengereken keresztül, egy lélekvesztőben indul neki az ismeretlennek!

Elmélkedésemet megszakítva egy nagyon nagy terjedelmű, de kedves hölgy szólít a pulthoz. Előkészítem az összes magammal hozott cuccot: útlevél, munkaszerződés (hogy bizonyítsam, van munkám) és szobabérletről igazolás (hogy nem vagyok hajléktalan). Maga az interjú nem tart sokáig, egy formanyomtatványt tölt ki, amit utána leellenőriztet velem. Meglepődve veszem tudomásul, hogy nem kérdezi meg, meddig akarok az országban tartózkodni. Viszont megérdeklődi a családi állapotomat és mikor közlöm, hogy elváltam megkérdezi a házasság kötésem és a válásom dátumát. Őszintén szólva egyikre sem emlékszem, ezeket jobb örökre elfelejteni, és a jelek szerint sikerült is. Kicsit forgatom a szemem, tréfásan fintorgok, amin kuncog egy kicsit. Hasból benyögök két dátumot (utána rájövök, egyik sem pontos), és már nagyjából kész is vagyunk. Közli velem, hogy kb. két hét alatt postán kapom meg az NI number-t és a kezembe nyom egy papírt, ami bizonyítja, hogy elindítottam az eljárást. Megkérdezem tőle, hogy ezzel a papírral vajon tudok-e bankszámlát nyitni? Hát azt ő nem tudja, válaszolja, meglehetősen elutasítóan. Kötve hiszem, hogy ne tudná, de mit tehetek mást, szépen a távozás hímes mezejére lépek.

Az utcára érve elindulok amerre a sétáló utcát sejtem és kisvártatva oda is érek. Önbizalommal telve lépkedek, ez a környék ismerős, talán továbbra is sikerül megúszni, hogy eltévedjek. Hamarosan három bankot is felfedezek. Igen, ezek itt is egy rakáson vannak…

Bemegyek az elsőbe, egy alkalmazott odavágtat, hogy mit akarok. Közlöm, hogy számlát nyitni. Mire válaszol is, hogy jövő keddre tudnak időpontot adni. A pofám leszakad! Visszaemlékszem nem kevés banki múltamra: én a kezem lábam törtem, ha valaki bejött számlát nyitni, majd táncra perdültem, olyan nincs, hogy kiengedjem a kezem közül az új, potenciális ügyfelet! Ezek meg elhajtanak, hogy jövő kedden van időpont! Anyátokat! Indulok a szemben levő kócerájba, ez a Lloyds bank. Ott megint elém lohol egy ügyintéző (mint megtudom ezek a recepciósok, akik elcsípik a belépő jó népet, kiderítve, mi ügyben jönnek, aztán irányítják őket a megfelelő helyre. Apám ez jó meló lehet, ezeknek tuti nincs havi tervük!!!) Mondja nekem, hogy micsoda szerencse, a fél 11-es időpont felszabadult, úgyhogy akkor járulhatok is a megfelelő ügyintézőhöz. Én viszont nem szeretem sem más, sem a magam idejét feleslegesen rabolni, így azonnal felteszem a kulcs kérdést: NI number nélkül lehet-e számlát nyitni? Hát, azt nem!

Lógó orral visszamegyek az utcára, az órámra pillantok. Sajnos csak fél 11 van, a kedvesem fél 3 körül tud bejönni a városba, addig dolgozik. Mi a fenét fogok én csinálni addig??? Elkezdem róni az utcákat, nézegetem a kirakatokat (uncsi) az épületeket (meséltem már, egy éve odáig voltam mindegy egyes házért, most annyira nem ugrálok értük, pedig annyira gyönyörűek). Csinálok pár fotót. Az utcáról szemezek pár kávézóval, fontolgatom, hogy beülök egy capuchinóra, de valahogy semmi kedvem órákat ücsörögni, a Kindle-m sincs nálam. Az Ashmolean Múzeumban Andy Warhol kiállítás van. Ehhez sincs kedvem, amit így utólag nagyon bánok. Egy órát mászkálok, fotózgatok, percenként lesem az órát. Közben egyre jobban nyomaszt, hogy nem tudtam számlát nyitni, hiszen napok múlva fizetés, hogy fogom megkapni? Esedékes lesz a szoba bérleti díja is, azzal nem lehet késni. Elkap a depresszió, a rohadt életbe, nem sikerül itt nekem semmi! Közben tudom, ez nem igaz. Van munkám, kettő is, jó is. A szállásom is lehetne sokkal, de sokkal rosszabb. A kedvesem olyan édes pasi, aki sok nő álma (lenne, de nem adom!!!). Hiába sorolom ezeket, mégsem tud feldobni. Egyszer csak a busz pályaudvaron találom magam, és épp beáll a Witney-be induló busz. Még mindig csak fél 12. Hirtelen elhatározással felszállok, nem bírok itt eltölteni még három órát!

Ezt később eléggé megbánom, mert Witney-ben egy rövid belvárosi séta után már megint a szobámban találom magam, az ágyban ülve, elfogyasztva egy roppant mű ízű édes-savanyú, kínai készételt, és még alig múlt két óra. Remek lesz megint itt senyvedni estig!

Én már teljesen lemondtam arról, hogy létezik olyan munkahely, ahol nem kell stresszelni. Több, mint egy évtizedet dolgoztam olyan helyeken, ahol természetes volt a túlóra (persze nem fizették) és hiába léptem ki késő délután az ajtón, fejben nem tudtam elszakadni. Az agyam állandóan kattogott, (éjszaka is) a gyomrom émelygett az idegtől, még hétvégén sem tudtam szabadulni a munkahelyi gondoktól. Itt most semmi ilyesmit nem tapasztalok. Reggel 8-kor belépek, 4-kor irány haza. Míg ott vagyok senkinek egy rossz szava nincs hozzám, nem kell agyon idegeskedni magam, hogy mit rontok el, mikor kapok ordítóan piros betűs e-mail-eket és hogyan fogom hozni, a nagy betűs Tervet! Mi tagadás, nagyon király dolog, régóta kellet már ez a lazaság!

Viszont a hétköznap délutánok keservesek. Már fél 5 tájékán itt esz a fene, a szobában. Az ebédkor evett egy darab szendvics nem sokat ér, ilyenkor már éhes vagyok. Mivel se lábasom, se serpenyőm, főzni nincs miben. Nem mintha sok kedvem lenne hozzá. Maximum a sütőben készítek magamnak egy fél pizzát vagy sült krumplit, Lidl-es (fűrészpor ízű) fasírttal. Az ágyon ülve, félig fekve megeszem a kaját, utána olvasok, gépezek, unatkozom. Minden nap beszélek a gyerekekkel. Szüleim is bevezették az internetet, így velük is tarthatom a kapcsolatot. Már többnyire nem bőgök közben (inkább utána, ha már senki sem lát). Hálát adok a technikának, ha már ilyen messzire szakadtunk egymástól, legalább láthatom őket. Azért a gyerekek ekkora távolságból is képesek kihúzni a gyufát. Nehezen megy nekik az anya-nélküliség, eszik egymás idegeit, engem meg szörnyen felidegesít, hogy miért nem tudnak jobban összecsiszolódni. Vannak egyéb problémák otthon, amikhez tudom, én kellenék. Ilyenkor még nehezebb. Minden sejtem azt kiáltja: haza akarok menni! Mindenki azt mondja, hogy idő kell ahhoz, hogy megszokjam az ittlétet. De mégis hogy lehet megszokni a gyerekeim és a szüleim hiányát, akik az életem szerves részei voltak? És ők hogy fogják megszokni az én hiányomat? Lesz valami, ami helyettesíti, vagy elhalványítja? Nem tudom elképzelni!

Az utóbbi napokban egészen nagy volt itt a csend. Gyanítom, hogy a vicces fiúk – akik már korán reggel nyerítve, ordítva üdvözlik az új napot, majd délutántól késő estig diszkóznak - kiköltöztek. A mellettem levő szobában levő lengyel nő sajnos még itt lakik, változatlanul késő estig dolgozik, de ha hazaér, akkor azt itt mindenki észreveszi. Esténként itt ordítozik az ajtóm előtt, úgy fél 11 tájban, mikor épp álomba merülnék. Lehet, ki kellene ordítani, hogy shut up! De nem akarok a lengyel bandával összeveszni, mert úgyis én húznám a rövidebbet. Mivel én kelek itt a legkorábban, megtehetném, hogy reggelente csapkodom az ajtót, dübörgök a lépcsőn, csak úgy a sport kedvéért futok le-fel egy két hosszat. De nem vagyok az a fajta, én lábujjhegyen járok és felszisszenek, mikor minden reggel fülhasogatóan nyikorog a kétajtós szekrény. A lúzerek már csak ilyenek!

A magyar takarító lányka, akivel beköltözéskor megismerkedtem, többször járt már itt. Nagyon aranyos kis csaj, jókat beszélgetünk. Elmesélte, hogy annyira megsajnált, mikor látta, hogy pont ide fogok költözni! Minden ilyen kedves szó gyógyír a sebzett lelkemnek! Közösen szidjuk az ingatlanos pasit, ezt úgy általában mindenki ismeri itt, és egyöntetű vélemény szerint unszimpatikus, pénzéhes barom. A csajtól megtudom, hogy a vicces fiúk tényleg leléptek. Jön helyettük két másik, most épp azért van itt, hogy kitakarítsa a szobát. Megmutatja, kíváncsian bekukkantok a kétszemélyes „lakosztályba” Azannyát, ez milyen tágas! Hatalmas, faltól falig ablak, nagy tolóajtó. Aha, szóval innen lehet kimenni a hátsó kertbe, amit az ablakomból már kiszúrtam! Gyorsan rájövök: ez a szoba igazából a ház nappalija lenne. Az ilyen kiadó ingatlanokban általában van közös nappali, étkező asztallal ahova a lakók leülhetnek enni, vagy tévét nézhetnek az ülőgarnitúrán. Csakhogy ez a faszirági dög tulajdonos, vagy az ingatlanos, (ha már úgyis utálom, miért ne kenjem rá?) ezt is kiadta! Hogy rohadna meg!

Vannak itt a hivatalos ügyek is, amiket el kell intézzek, mint pl. NI number (angol tb szám) valamint a bankszámla nyitás. Egyik sem egyszerű. Az előbbit telefonon kell igényelni, időpontot adnak, személyesen meg kell jelenni az interjúra, ahol ki fognak kérdezni. Honnan jöttem, mi frászt akarok itt csinálni, hol lakom, és főleg meddig akarom a fenekemet mereszteni a híres angol honba. Az utóbbi kérdésre nagyon meg kell fontolni a választ. Véletlenül se mondjam azt, hogy ja, kérem, ha lehetne, akkor most haza indulnék akár gyalog…nem, azt kell mondani legalább 3-5 évig akarok itt élni. Anyám borogass, a gondolattól is hidegrázást kapok!

A másik probléma a bankszámla nyitás. A kollegáim mesélik, hogy már ez sem olyan könnyű, NI number nélkül nem biztos, hogy sikerülni fog. De NI numbert csak hetek múlva kapok. Akkor hova fogják utalni majd a fizetésem? Egyik péntek délután elszántan nekiindulok a belvárosnak, a Lloyds bank felé veszem az irányt. Hiába ismerős nekem a bankok világa, ez itt bizony nagyon másként fest, mint otthon. Tétován állok, ordít rólam, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok! Szerencsére egy fiatal alkalmazott odalép hozzám. Elmondom, hogy számlát akarok nyitni, nagyon örül. Mutatom neki a cégemtől kapott levelet (bizony, itt aztán nem nyitnak minden jöttmentnek számlát, munkáltatói igazolás is kell) ennek is örül. Na, majd én letörlöm a képéről a vigyort, gondolom sunyin, és előállok a nagy farbával: NI number nélkül lehet-e számlát nyitni? Hát, mint kiderül nem. A pasi egy litániát ereszt meg felém. Úgy beszél, olyan brit kiejtéssel, hogy majd elsírom magam. Mintha valami lenne a szájában! Nagyon kell koncentráljak! Az a szerencse, hogy minden mondatából értek pár szót, amiből rájövök, hogy mit akar mondani. Azzal búcsúzunk, hogy ha lesz NI numberem, akkor hívjam fel, és egyeztetünk időpontot. Természetesen kapok névjegykártyát, ahogy ez a bankokban kötelező az ügyintézőknél. Gyorsan átmegyek a másik bankba (két házzal odébb, itt is egy rakáson vannak ezek) ott ugyanígy járok. Basszus, ezek nem nyitnak nekem számlát!

Amúgy az angolokat nehezen értem meg. Erre számítottam is. Rengeteg filmet nézek, sorozatokat, mindig eredeti nyelven, de ezek többsége amerikai. A brit angol nagyon más, emlékszem, mikor először hallottam, kimeredtek a szemeim. Megfigyeltem magam, milyen érdekesen történik, ahogy felfogom, mikor szólnak hozzám. Szó szerint fáziskéséssel! Pár pillanatig nézek bután, aztán felfogom a szöveg értelmét (vagy nem, ilyen is volt már). Gyakorolni a nyelvet esélyem sincs, magyarok között dolgozom. Őszintén szólva, nem tudom, mikor fogok én itt mindenkit megérteni? Ezen (is) általában elkámpicsorodok.

Már két hete járok szombatonként takarítani, így a hétvégék nagyon gyorsan telnek, mire végzek, rendesen belenyúlunk a délutánba. Megismerkedem két takarító társammal. Denis cseh fiú, nyelvet tanul itt. Chloe-ról úgy értettem észt származású, de mint kiderül már itt született. Ez megmagyarázza, hogy miért nem értek szinte semmit, abból amit mond. Denisen is ugyanezt látom, kb. olyan értelmesen néz ki a fejéből, mint én... Első alkalommal Tom, a főnök fuvaroz minket a helyszínekre. Érdekes, mert őt szinte teljesen értem! Öt irodát takarítunk ki, egyáltalán nem gáz a munka. Alapjában rendes és tiszta helyszínek, még a mellékhelyiségek is. Megfigyelem, hogy az angolok sosem mossák el a kávés, teás csészéjüket, úgy egyáltalán az edényeiket. A legrosszabb ezeket levakarni, mivel én vágom rendbe a konyhákat, az első szombaton már kipattogzik a kezemen a köröm alatti bőr. A következő héten Tom küld egy sms-t, hogy mit szólok a vasaláshoz? Hát legszívesebben sírnék, utálok vasalni! Bevallom otthon nem is nagyon szoktam! De itt fogok…

Így aztán a második szombaton öt hatalmas táska vár, tele ruhával. Az első táskában ropogós, kemény ágynemű. Egy darab hatalmas paplan huzattal vagy negyedórát szenvedek, így forgatom, úgy hajtogatom, közben folyamatosan káromkodok. Az ágynemű után már könnyebb dolgom van, rengeteg gyerekruha, pulóver, gyerek harisnya, zokni, utóbbiakat nem igazán értem. Rágom a szám szélét: ezek a harisnyát, zoknit, kötött holmit is vasalják itt? Basszus, én otthon még az ágyneműt se!!!

Szombatonként, takarítás után jön értem a párom, megyünk hozzá. Az időjárás hétvégén nem kegyes, így érdemleges programokat nem lehet szervezni. Vagy nála főzünk, vagy királylány vagyok és étterembe viszi a seggecskémet. Ilyenkor legalább eszem valami normálisat, ha már hét közben nem viszem túlzásba. Viszont a nadrágjaim üdvösen kezdenek lötyögni. Bár a kollegáim közölték velem, ha megnyugszom, úgyis meghízok! Na, erre kíváncsi leszek, mikor fog bekövetkezni!

Hétfő reggel a szokásosnál is rosszabb időjárás fogad. Az ablakom alatt egy nagy fa terpeszkedik, ami a varjak gyülekezőhelye. Reggelente csípás szemekkel bámulom őket az ágyamból. Ott bandáznak, hangosan kárognak, (istenkém, ezek is!) de most alig bírnak megkapaszkodni az ágakon, a szél olyan erővel rázza őket. Már tudom: ez bizony Imogen, mármint az orkán neve (kikérem magamnak, hogy az ilyen természeti csapásoknak mindig női neveket adnak!!!) amely helyenként 150 km erősségű széllel tombol a brit szigeteken. Hogy az élvezet teljes legyen, az eső is esik. Ilyen ítéletidőben, nagy sóhajtozások közepette indulok neki a takarítás interjúnak. Az esernyőt ezúttal nem felejtem el, de pár lépés után kiderül, teljesen felesleges, a szél szinte azonnal kifordítja. Szerencsére az én drágám ellátott egy jó kis bundás, füles sapkával, amitől igazi hülye gyerek kinézetem van, de kit érdekel, az angolok amúgy sem a sikkes kinézetükről híresek, legalább beolvadok a környezetbe. Na, ha már itt tartunk, ezt el kell meséljem. Figyelem én itt az embereket és több dolgot megállapítottam, ami természetesen nem általánosítás, de eddig többnyire ezt tapasztaltam. Szóval a nők – hogy is mondjam- nem szépek! Az egy dolog, hogy túlsúlyosak, ettől még lehetnének csinosak. De nem, iszonyú slamposak! Én a szemetet nem vinném le olyan göncben, amiben ezek a belváros utcáin grasszálnak. Kinyúlt, viseltes kabát, ócska mackónadrág, és koszos, félretaposott cipő. Így járnak vásárolni, így tologatják a gyerkőcöt a babakocsiban. Amin még dobtam egy hátast, hogy ebben a szeles, borult zimankóban képesek – főleg a pasik, de gyerekek is – rövid ujjú pólóban és rövid gatyában hasítani. A bőrük hókadt, mint a két napos hullának, a hideg miatt enyhén lilás színben játszik. Nem szép látvány, én mondom! Amióta itt vagyok, egyfolytában meg akarok fagyni, kezem, lábam, orrom hideg, mint a jég, ezek meg nyári ruhában futkorásznak itt. Esküszöm, nem értem!!!

Az interjúra egészen könnyen odatalálok. Igazán csak 10 percet kóválygok a házak között, ez már nálam komoly haladás! Nyomom a kapucsengőt, mire válaszul berreg, vagyis nyitják az ajtót. Ja, csak épp nem nyílik… Nyomom, mint süket az ajtót, de nem megy. Állok ott, mint a hülye gyerek, magamban motyogva, kisvártatva a lépcsőn egy harmincas pasi üget lefelé, és nyitja előttem az ajtót. Ja, kérem, kifelé nyílik! Istenkém, miért vagyok én ekkora lúzer?!

Innentől simán megy a dolog, Tom, a góré elmondja, hogy irodákat kell szombatonként takarítani, ketten vagy hárman megyünk, kérdi, hogy tudok-e vezetni. Na, ezt szerencsére tudok, méghozzá jól, és büszkén kijelentem, hogy tegnap már itt Angliában is vezettem. (Hohó, ezt el is felejtettem mesélni: a kedvesem autóját vezettem az esti, aránylag nyugis oxfordi forgalomban, és egyáltalán nem volt vészes. Úgy gondolom könnyen megszokható. Persze a rengeteg több sávos körforgalom elég necces, de elég az előttem haladó autót figyelni, és ha leutánzom, akkor nem lehet baj) Azért gyorsan hozzáteszem, hogy nem vagyok itt gyakorlott vezető, de Tom rávágja, hogy no problem. Rövid úton megbeszéljük, hogy akkor szombat reggel fél 9-re ott vagyok, és kezdődhet a próba takarítás.

Ez komoly győzelem, van főállásom, mellékállásom. Lesz itt pénz!! A Jerry Maguire filmben levő szöveg villózik a szemem előtt: „show me the money!”, vagyis a szenzációs magyar fordítás szerint: „virítsd a lóvét”!

Apropó főállás, holnap kezdek, kéne egy próba gyaloglást végezni a helyszínre, de a heves szélben egyenesen haza tántorgok, és a nap maradék részébe inkább az ágyon henyélek.

Kedden reggel aztán kis gyomorideggel, de nagy elszántsággal nekiindulok az az első munkanapomnak. Kilencre kell beérjek, úgy gondolom biztos, ami biztos elindulok fél 9-kor. Visszaemlékszem a kedvesem iránymutatására. Szegény, próbált engem a lehető legegyszerűbben navigálni. Nem bonyolítjuk itt utcanevekkel a helyzetet, úgysem tudom megjegyezni. Az meg hogy jobb és bal minden nőnek komoly problémákat okoz, ez olyan köztudott, mint ahogy a nappalt az éjszaka követi. Jöjjön hát a legegyszerűbb magyarázat, amúgy parasztosan: elnézek a házak felett, ha templomtornyot látok, arra van a belváros, ha magas fákat, arra van a munkahely. Ez így jól hangzik. Csakhogy ahogy az ember nekiindul az utcáknak - és ugye az átkozottak ide-oda kanyarognak - megesik, hogy másutt is előtűnnek bizonyos magas fák. Hát én az egyik ilyen csoportosulás felé veszem az irányt. Ki is érek egy főútra, de fokozódó pánikkal veszem tudomásul, hogy ez nem az a hely, ahova én igyekeztem! Leszólítok egy buszmegállóban ácsorgó, nagyon öreg hölgyet, megkérdem, merre van Thorney Leys, mert ott az én úti célom. Mire a hölgy közli, hogy ez itt Thorney Leys. Azonnal rájövök, hogy akkor ez a városrész neve lehet. Elmotyogom, hogy ez az első napom a munkahelyen, és el fogok késni, mire segítőkészen megkérdi a néni, hogy hol fogok dolgozni? Mondom reménykedve a cég nevét, amit még vagy háromszor elismétel utánam, olyan gyönyörű brit kiejtéssel, amit én a büdös életben nem fogok tudni produkálni. Úgy tűnik, beszélgetni szeretne, megkérdezi, hogy lengyel vagyok-e. Klassz….Kissé udvariatlanul odavetem, hogy sorry, de mennem kell. Magam sem tudom miben reménykedve, elvágtázom az utca végéig, de felesleges: teljesen ismeretlen a környék, és öt perc múlva kilenc óra. Előkapom a telefonom, és felhívom a kedvesem. Szegény éjszakás volt, biztos nagyon örül nekem. Szinte látom magam előtt, a fejéből hatalmas előtörő buborék, mint a képregényekben, bele van írva: nooormális vagyok én, hogy azt a lökött tyúkot Angliába hívtam???? Sírósan elhadarom, hogy eltévedtem. Nem tudom, igazából mégis miben reménykedem, hogy tud nekem segíteni onnan Oxfordból? Mondja, hogy hívjam fel a Pétert, akinek a munka lehetőséget köszönhetem, a hétvégén elmentettem a telefonszámát. Jó, rendben. Leteszem a telefont és próbálom tárcsázni. Nincs meg a szám. Úgy látszik annyira kijöttem gyakorlatból, ami a régi, billentyűs telefonok használatát illeti, hogy nem mentettem el. Újra tárcsázom a párom…..na nem részletezem… Ő hívta fel Pétert, aki iszonyú kedves volt, és kocsiba vágva magát, eljött értem. Azt hiszem még az életemben ekkorát nem égtem! Első napon fél órát késtem! A Hr-es hölgy hihetetlenül kedves és megértő volt. Hogy magában mit gondolt, ki tudja. Viszont innentől kezdve minden szuperul alakult. A munka könnyű, ülve végezhető, számítógéppel, elfáradni itt nem fogok. Nyugis, a bankos idegbaj után, pont ilyet írt fel az orvos. Sok magyar dolgozik, mondjuk az angol tudásom itt nem fog fejlődni. Pontban 4-kor végzek, üdvözült vigyorral indulok haza, és igen, kérem szépen, elsőre haza találok! Lehet, hogy fejlődőképes vagyok?

Azt hiszem jó lesz belenyugodni, hogy itt valószínű minden délután ugyanaz a műsor. Fél 5 tájékán megérkezik a lengyel fiú páros, ordítva, röhögve értekeznek, majd benyomják a tuc-tuc discót. Főzőcskézés, hatalmas kondérban, lobogva fő a meghatározhatatlan étel, (meglestem, hatalmas csontos húsok éktelenkednek ki a fazékból) nehéz illatok szállingóznak fel a szobámba. Fél tízig zenebona, már épp ízlelgetném a csendet, mikor tíz óra tájékán megérkezik a délutános transzport, nagy üdvözlések, kurjongatások. Ez a koleszos feeling nem való nekem! Emlékszem még tizenévesen sem vágytam arra, hogy kollégiumban lakjak, számtalan emberhez alkalmazkodva, saját kis magánéletem teljesen feladva. Akkor megúsztam. Pont most, öregen kell ezt megtapasztalnom, hát mit vétettem?!

Jut eszembe, második itt töltött éjszakámon meglehetősen kísérteties élményben volt részem. Nem tudom hány óra lehetett, de arra riadtam, hogy valaki fennhangon beszél odalenn. Először azt hittem telefonál, de nem, folyamatosan nyomta a sódert. Teljesen olyan volt, mintha valami monológot darálna, időnként sátáni kacajjal tarkítva az előadást. Dermedten feküdtem az ágyban, és imádkoztam, hogy menjen már oda valamelyik honfitársa és üsse le! De nem, basszus, senki nem jött elő, ez a pofázás meg egyre hátborzongatóbb lett. Aztán végre elcsendesedett és visszaaludtam.

Vannak azonban a rumlis szálláshelynél sokkal aggasztóbb problémáim is. Korábban említettem a fizetést, ami ugyan többszöröse a múltbéli bankos fizumnak, itt azonban igen szerénynek számít. Ennek a csodás szobának a bérleti díja minden hónapban alaposan megtépázza a pénztárcámat. A lakásom és a gyerekeim fenntartására nem kevés pénzt kell hazautaljak, és akkor még nem beszéltem a jelzálog hitelemtől, amit már 8 éve nyögök, de többel tartozom, mint amennyit anno felvettem. Nem kell hozzá nagy matekosnak lenni, (márpedig én nem vagyok az) hogy kiszámoljam: amennyi pénzem megmarad jó, ha abból fenn tudom tartani itt magam. Márpedig az elsődleges cél, hogy félre tudjak tenni. Rá kell ébredjek, ide főleg annak éri meg kijönni, aki fiatal, se kutyája, se macskája, nem kell haza pénzt küldenie.A mindenit, még egy hete se vagyok itt, de már azon rágom a körmöm, hogy egyáltalán megéri ez nekem??? Ilyenkor sajnos nem tudom megállítani a negatív gondolatokat. Elkap a harcéri idegesség, anyázok ezerrel, szidom a sorsot! Miért nem tudok a saját hazámban normálisan megélni? Miért kellett túlkorosan, a gyerekeimet idős szüleimre hagyva, nekivágni a nagyvilágnak? Iszonyú igazságtalannak érzem, sok-sok tízezer sorstársam nevében is! De elég az önsajnálatból, kit érdekel ez? Hát az otthoni, tiszteletre cseppet sem méltó politikusainkat aztán biztos nem! Viszont itt lehetőségek vannak, állás hirdetések tömkelege, így gyorsan el is határozom, kell a lóvé, így hétvégén is dolgozni fogok. Pillanatokon belül találok hétvégi takarítás melót,hétfőn mehetek interjúra, hurrá lesz mellék állásom!

Aztán eljön a hétvége, ami végre kész felüdülés. Dél körül jön értem a kedvesem, elvisz Oxfordba. A terv, hogy megnézzünk egy kétágyas szobát, ahova össze tudnánk bútorozni. Ez azonban meghiúsul,(ugye említettem, hogy itt csodának számít ingatlant találni?) így bevesszük magunkat a Tescóba, bevásárolunk. Elhatározzuk, hogy együtt főzünk, húsleves és rizses hús lesz a menü. A hozzávalókat nem egyszerű összevadászni, az én legfőbb fűszeremet a Vegetát például hiába is keressük. A délután további része békés, meghitt és boldogságos. Ahol a párom lakik, csodás nyugalom és csend honol, csak a családfő van otthon. A nappaliban terpeszkedik, fején fülhallgató, se lát se hall, órák hosszat nyomatja az x-boxot. A konyha a miénk, főzőcskézünk, majd elfogyasztjuk a kései ebédet.

A vasárnapba egy kis kirándulás is belefér. Az időjárás sajnos semmivel sem jobb, mint az elmúlt napokban, hideg szél fúj, a nap ismét erőlködik, de egyértelműen vesztésre áll. Egy évvel ezelőtt, mikor látogatóba jöttem a kedvesemhez elvitt a közeli Blenheim Palace-hoz, ami a mai napig a Churchill család lakhelye. Már akkor elhatároztuk, hogy megkeressük a jó öreg Wintson nyughelyét, de nem sikerült. Most újra felkerekedünk. Bladon a kis falu neve, rövid keresgélés után megtaláljuk a hangulatos templomot és a mögötte levő sírhelyeket is. Végre tudok fotót készíteni a nagy ember sírjáról!

Utána Bicester felé vesszük az irány, itt egy Outlet Village van. A hatalmas parkoló zsúfolásig megtelt, jó néhány kört kell tennünk, mire elcsípünk egy helyet. A village tele van puccos üzletekkel. Gucci, Armani, Michael Kors, Prada és még sorolhatnám. Valóságos tömeg vonul a kis hangulatos utcákon, többségük márkás feliratú papírzacskókat cipel.

Megállapítom, hogy Carrie Bradshow énem már a múlté, többé nem tudnak ezek a cuccok rabul ejteni. Besétálunk a Michael Kors boltba, mivel táska mániás vagyok, azt csak meg kell nézni! Csalódás!!! Úgy látom még csak nem is valódi bőrből van a táska, amit felemelek. És 350 font! Ez lenne az outlet ár? Gyorsan vissza is ejtem! Az órák viszont tetszenek. Ugyanilyet láttam egy volt ügyfelemen, meg is kérdeztem, honnan van ilyen méregdrága órája? Hát a szabadkai piacon vette 2.500 forintért! Na, onnan én is elfogadnék egy ilyet, de több száz fontért tuti nem kéne! A következőkben azon elmélkedem, hogy mennyi pénzemnek kellene lenni, hogy ilyen cuccokra költsem? El se tudom képzelni, de őszintén szólva nem is vágyom rá! Bemegyünk a Pradába, megnézzük a férficipőket. Nem nagy szám, brutál drága ez is. De rá van írva, hogy Prada! Nyilván az egészben ez a lényeg! Egyedül a Loccitane boltban csábulok el, hiába az illatok a gyengéim. De ott sem vásárolok, csak kipróbálok egy isteni citrus illatú krémet. Utána még órákig szagolgatom a kezem. Egyszer veszek egy ilyet, fogadom meg magamban! (Azóta megnéztem a neten, 20 font egy flakonnal, úgyhogy gyorsan kiábrándultam belőle!)

A jó dolgok annyira gyorsan eltelnek, így a hétvége is valósággal elrepül. Jön az új hét, hétfőn a takarítás meló interjú, kedden pedig kezdek a fő munkahelyemen. Csak sikerüljön mindkét helyre odatalálni!!!!

Az első reggelen korán ébredek, na nem magamtól. Az egyik szobában két lengyel pasas cellázik. Ezek igen korán kelők lehetnek, de nem is ez a baj, hanem ahogy kinyílik a csípájuk azonnal elkezdenek dumálni, a már este megtapasztalt hangerővel. Fel sem fogom, reggel fél hét tájékán mi az istent kell ilyen buzgón megbeszélni? Mi történhetett az éjszaka? Elmesélik mit álmodtak? A helyzet fokozódik, mint hallom kimennek a konyhába reggelit készíteni. Jó, kiadós reggelit, a szobámba percek múlva kemény, hagyma és zsír szag szivárog fel. A pocsék gyomromnak más sem hiányzik, sarkig nyitom az ablakot.

Délelőtt jó hosszasan henyélek az ágyon, és morcosan szemlélem a kinti időjárást. Mióta betettem a lábam Angliába a szél szünet nélkül tombol, innen is látom, ahogy tépi a fák lombjait. Az ég csúnya sötét, mintha legalábbis este lenne. Tuti, hogy esni fog. Aztán egyszer csak mintha pirinyót világosodna, a napocska erőlködik, de egyelőre nem áll nyerésre. Ettől egy csapásra jobb kedvem lesz, összeszedem magam, és felkerekedek. Itt az idő, hogy felfedezzem egyedül is a várost! Kilépve a szobából összetalálkozom a mellettem levő lakóval. Már futólag láttam, tenyeres talpas, kissé lompos lengyel nő, az ingatlanos is emlegette. Valami Kasha a neve, autója is van. Nekem Kate-nek mutatkozik be, pár szót udvariasan eltársalgunk. Ő az, aki úgy jár, mint egy tank, remegnek alatta a szőnyegezett lépcsőfokok, és ordítva beszél, ugyanúgy, hogy itt mindenki más…

Az utcára érve bizonytalanul szemlélődöm, merre is induljak? Nagy sóhajjal balra fordulok. Hamarosan a már megismert mini központhoz érek, mármint ennek a lakórésznek a kis bevásárló központjához. Ezt elkönyvelem a mai nap első apró sikerének. Van itt kajálda, mini Spar, postahivatal, fogadó iroda. De ami még fontosabb, innen látszik a templom tornya, ami egyértelmű tájékozódási pont, ami a belvárost illeti. Mielőtt elindulok ebbe az irányba, visszafordulok, hogy megjegyezzem, pontosan honnan is jöttem? Csak hogy biztos vissza is találjak! És basszus, már nem tudom….elképesztő, nincs még a világon egy ekkora tájékozódási lúzer!!!!

Keskeny utcán sétálok végig, itt csak gyalogosok és bringások járnak. Rajtam kívül csak egy anyuka tolja a babakocsit, mellettük egy kutyus lohol. Elhaladok a Lidl mellett, itt majd hazafele veszek kenyeret. Odaérek a templomhoz, ódon régi temetőkert veszi körbe. A düledező sírfeliratok már olvashatatlanná koptak az idők során. A fák mellett, tőlem két méterre mókusok ugrándoznak. Ettől felvidulok, nekiállok fotózni őket, de olyan kis fürgék, hogy nem sikerülnek jól a képek. A templom mellett nagyon hangulatos kis házikó terpeszkedik, úgy képzelem ez lehet a paplak, de lehet, csak a fantáziám lódul meg. Eszembe jutnak a gyerekkori kedvenceim, az Agatha Christie krimik. Gyilkosság a paplakban. Ez egész jó helyszín lehetne!

A templom nagyon szép, ahogy az interneten olvasom, 156 láb magas tornya van, alapjait még 1070-1100-as évek között tették le. A jelenlegi épületet a 13. században építették és 1243-ban szentelték fel. Lenyűgöző évszámok!

Ahogy tovább megyek, feltűnik a belváros. Keskeny utcák, épp hogy elférnek az autók egymással szemben haladva. A házak itt is nagyon régiek, mindenféle bolt található bennük, jó néhány ingatlan iroda, éttermek és bankok. Na, utóbbiakra nagyon kíváncsi vagyok! Ha meglesz a munkaszerződésem, akkor egyiket felkeresem, hogy számlát nyissak. Alig várom, hogy összevessem a hazai és az itteni „értékesítési gyakorlatot”!

A szél változatlanul fúj, mint a bolond, és mintha valami az arcomba permetezne. Aha, ez az a bizonyos eső fajta, ami gyakori itt Angliában. Szinte alig észrevehető, apró szemű, de képes percek alatt eláztatni. Esernyőt kitettem reggel, és sikeresen a szobámban hagytam, bravo! Gyorsan befordulok egy szűk kis mellékutcába, hátha itt jobban védve vagyok. Itt is boltok vannak, olyan mediterrán jellege van.

Bemegyek az egyik shop-ba. Olyan roppant fontos dolgokat felejtettem otthon, mint a kőpúderem, de a krémes alapozóm is itt mondta be az unalmast. Ezeket be kell szereznem feltétlen, mert ezek az alapellátmányhoz tartoznak. Ha már ilyen bőröndbe beletuszkolt szűkös ruhatárral és mindösszesen kettő darab táskával kell sanyarú módon beérnem, legalább a képem legyen megfelelően tatarozva! A boltba belépve elnavigálok a kozmetikai állványok felé, az egyik mellett egy boltos kisasszony guggolva pakol. Mikor meglátja, hogy ott ólálkodom, mosolyogva feláll és közli, arrébb megy, hogy több helyem legyen. Meglepődve köszönöm meg a figyelmességét. Végül nem veszek semmit, hazafele veszem az utam. A templom mellett elhaladva hirtelen elhatározom, hogy bemegyek. Szinte vágyom a csendjét, a megnyugtató légkörét. Tudom, az a fajta rohadék, ateista dög vagyok, akinek ha valami hasfájása van, azonnal buzgón Istenhez kezd fohászkodni. De biztos vagyok benne Isten (aki nyilvánvalóan nincs, vagy mégis?) nagyon megértő, és az ilyen elfajzottaknak is segít. De ez most sajnos nem fog összejönni, a nagy vasajtó zárva van.

Beugrom a Lidl-be, némi kenyérféléért, majd hamarosan a keskeny kerékpár és gyalogos utat is magam mögött hagyom. Itt állok az átkozott hosszú, kanyargós utcák sora előtt. Vissza kéne találni az Abbey Road-ra, ahol a szobám van! Persze lövésem sincs merre is induljak, az utca nevek is kavarognak bennem. Á, most mit részletezzem? Legalább egy órát bóklásztam, össze-vissza! Még a házak is tök egyformának tűnnek itt! Közben alaposan rákezdett az eső! A nadrágom lassan átázott, fáztam és csak annak örültem, hogy nem voltak járókelők, mert azoknak akár gyanús is lehetett volna, hogy mit kóválygok ott, mint gólyafos a levegőben. Már hangosan szitkozódtam, közel álltam ahhoz, hogy elbőgjem magam, mikor egyszer csak ott állt előttem az utca tábla : Abbey Road. Heuréka!!! Csak úgy előre megjegyzem, ennél durvább eltévedésem is lesz, így hát nyugodtan ki merem jelenteni, reménytelen eset vagyok a tájékozódást illetően!