Hétfő reggel a szokásosnál is rosszabb időjárás fogad. Az ablakom alatt egy nagy fa terpeszkedik, ami a varjak gyülekezőhelye. Reggelente csípás szemekkel bámulom őket az ágyamból. Ott bandáznak, hangosan kárognak, (istenkém, ezek is!) de most alig bírnak megkapaszkodni az ágakon, a szél olyan erővel rázza őket. Már tudom: ez bizony Imogen, mármint az orkán neve (kikérem magamnak, hogy az ilyen természeti csapásoknak mindig női neveket adnak!!!) amely helyenként 150 km erősségű széllel tombol a brit szigeteken. Hogy az élvezet teljes legyen, az eső is esik. Ilyen ítéletidőben, nagy sóhajtozások közepette indulok neki a takarítás interjúnak. Az esernyőt ezúttal nem felejtem el, de pár lépés után kiderül, teljesen felesleges, a szél szinte azonnal kifordítja. Szerencsére az én drágám ellátott egy jó kis bundás, füles sapkával, amitől igazi hülye gyerek kinézetem van, de kit érdekel, az angolok amúgy sem a sikkes kinézetükről híresek, legalább beolvadok a környezetbe. Na, ha már itt tartunk, ezt el kell meséljem. Figyelem én itt az embereket és több dolgot megállapítottam, ami természetesen nem általánosítás, de eddig többnyire ezt tapasztaltam. Szóval a nők – hogy is mondjam- nem szépek! Az egy dolog, hogy túlsúlyosak, ettől még lehetnének csinosak. De nem, iszonyú slamposak! Én a szemetet nem vinném le olyan göncben, amiben ezek a belváros utcáin grasszálnak. Kinyúlt, viseltes kabát, ócska mackónadrág, és koszos, félretaposott cipő. Így járnak vásárolni, így tologatják a gyerkőcöt a babakocsiban. Amin még dobtam egy hátast, hogy ebben a szeles, borult zimankóban képesek – főleg a pasik, de gyerekek is – rövid ujjú pólóban és rövid gatyában hasítani. A bőrük hókadt, mint a két napos hullának, a hideg miatt enyhén lilás színben játszik. Nem szép látvány, én mondom! Amióta itt vagyok, egyfolytában meg akarok fagyni, kezem, lábam, orrom hideg, mint a jég, ezek meg nyári ruhában futkorásznak itt. Esküszöm, nem értem!!!

Az interjúra egészen könnyen odatalálok. Igazán csak 10 percet kóválygok a házak között, ez már nálam komoly haladás! Nyomom a kapucsengőt, mire válaszul berreg, vagyis nyitják az ajtót. Ja, csak épp nem nyílik… Nyomom, mint süket az ajtót, de nem megy. Állok ott, mint a hülye gyerek, magamban motyogva, kisvártatva a lépcsőn egy harmincas pasi üget lefelé, és nyitja előttem az ajtót. Ja, kérem, kifelé nyílik! Istenkém, miért vagyok én ekkora lúzer?!

Innentől simán megy a dolog, Tom, a góré elmondja, hogy irodákat kell szombatonként takarítani, ketten vagy hárman megyünk, kérdi, hogy tudok-e vezetni. Na, ezt szerencsére tudok, méghozzá jól, és büszkén kijelentem, hogy tegnap már itt Angliában is vezettem. (Hohó, ezt el is felejtettem mesélni: a kedvesem autóját vezettem az esti, aránylag nyugis oxfordi forgalomban, és egyáltalán nem volt vészes. Úgy gondolom könnyen megszokható. Persze a rengeteg több sávos körforgalom elég necces, de elég az előttem haladó autót figyelni, és ha leutánzom, akkor nem lehet baj) Azért gyorsan hozzáteszem, hogy nem vagyok itt gyakorlott vezető, de Tom rávágja, hogy no problem. Rövid úton megbeszéljük, hogy akkor szombat reggel fél 9-re ott vagyok, és kezdődhet a próba takarítás.

Ez komoly győzelem, van főállásom, mellékállásom. Lesz itt pénz!! A Jerry Maguire filmben levő szöveg villózik a szemem előtt: „show me the money!”, vagyis a szenzációs magyar fordítás szerint: „virítsd a lóvét”!

Apropó főállás, holnap kezdek, kéne egy próba gyaloglást végezni a helyszínre, de a heves szélben egyenesen haza tántorgok, és a nap maradék részébe inkább az ágyon henyélek.

Kedden reggel aztán kis gyomorideggel, de nagy elszántsággal nekiindulok az az első munkanapomnak. Kilencre kell beérjek, úgy gondolom biztos, ami biztos elindulok fél 9-kor. Visszaemlékszem a kedvesem iránymutatására. Szegény, próbált engem a lehető legegyszerűbben navigálni. Nem bonyolítjuk itt utcanevekkel a helyzetet, úgysem tudom megjegyezni. Az meg hogy jobb és bal minden nőnek komoly problémákat okoz, ez olyan köztudott, mint ahogy a nappalt az éjszaka követi. Jöjjön hát a legegyszerűbb magyarázat, amúgy parasztosan: elnézek a házak felett, ha templomtornyot látok, arra van a belváros, ha magas fákat, arra van a munkahely. Ez így jól hangzik. Csakhogy ahogy az ember nekiindul az utcáknak - és ugye az átkozottak ide-oda kanyarognak - megesik, hogy másutt is előtűnnek bizonyos magas fák. Hát én az egyik ilyen csoportosulás felé veszem az irányt. Ki is érek egy főútra, de fokozódó pánikkal veszem tudomásul, hogy ez nem az a hely, ahova én igyekeztem! Leszólítok egy buszmegállóban ácsorgó, nagyon öreg hölgyet, megkérdem, merre van Thorney Leys, mert ott az én úti célom. Mire a hölgy közli, hogy ez itt Thorney Leys. Azonnal rájövök, hogy akkor ez a városrész neve lehet. Elmotyogom, hogy ez az első napom a munkahelyen, és el fogok késni, mire segítőkészen megkérdi a néni, hogy hol fogok dolgozni? Mondom reménykedve a cég nevét, amit még vagy háromszor elismétel utánam, olyan gyönyörű brit kiejtéssel, amit én a büdös életben nem fogok tudni produkálni. Úgy tűnik, beszélgetni szeretne, megkérdezi, hogy lengyel vagyok-e. Klassz….Kissé udvariatlanul odavetem, hogy sorry, de mennem kell. Magam sem tudom miben reménykedve, elvágtázom az utca végéig, de felesleges: teljesen ismeretlen a környék, és öt perc múlva kilenc óra. Előkapom a telefonom, és felhívom a kedvesem. Szegény éjszakás volt, biztos nagyon örül nekem. Szinte látom magam előtt, a fejéből hatalmas előtörő buborék, mint a képregényekben, bele van írva: nooormális vagyok én, hogy azt a lökött tyúkot Angliába hívtam???? Sírósan elhadarom, hogy eltévedtem. Nem tudom, igazából mégis miben reménykedem, hogy tud nekem segíteni onnan Oxfordból? Mondja, hogy hívjam fel a Pétert, akinek a munka lehetőséget köszönhetem, a hétvégén elmentettem a telefonszámát. Jó, rendben. Leteszem a telefont és próbálom tárcsázni. Nincs meg a szám. Úgy látszik annyira kijöttem gyakorlatból, ami a régi, billentyűs telefonok használatát illeti, hogy nem mentettem el. Újra tárcsázom a párom…..na nem részletezem… Ő hívta fel Pétert, aki iszonyú kedves volt, és kocsiba vágva magát, eljött értem. Azt hiszem még az életemben ekkorát nem égtem! Első napon fél órát késtem! A Hr-es hölgy hihetetlenül kedves és megértő volt. Hogy magában mit gondolt, ki tudja. Viszont innentől kezdve minden szuperul alakult. A munka könnyű, ülve végezhető, számítógéppel, elfáradni itt nem fogok. Nyugis, a bankos idegbaj után, pont ilyet írt fel az orvos. Sok magyar dolgozik, mondjuk az angol tudásom itt nem fog fejlődni. Pontban 4-kor végzek, üdvözült vigyorral indulok haza, és igen, kérem szépen, elsőre haza találok! Lehet, hogy fejlődőképes vagyok?