A szoba, amit kibéreltem, a szoba ahol lakom. Így fogom nevezni, ezt elhatároztam. Még véletlenül se otthonnak. Nem haza megyek, hanem a Szobába. Á, még a nagybetű is túlzás! Na, szóval a szoba tényleg fapados. Még ágynemű sincs benne, és a konyhába az alapvető dolgokat is meg kell venni. Tehát szükség van párnára, paplanra, ágynemű huzatra, kell egy darab tányér, kanál, kés, villa. Ennyi... Lábos, serpenyő nem szükséges, nem fogok én itt főzőcskézni, az fix. Úgyis lassan leszokom az evésről, kajára gondolni se akarok, nem is érdekel.

Szóval akkor bevásárolunk. Kedvesem jó néhány bolton végig kalauzol. Megnézzük itt is, ott is, mi a választék, mi hol, mennyivel olcsóbb. Nekem tíz perc után zsong a fejem. De a párom ismét a helyzet magaslatán van. Szépen levezényli a vásárlást, így megvan az alapellátmány. Egy kis luxust engedélyeztem magamnak egy pihe-puha, halovány, lila virágos takaró képében. Ezzel takarom le az ágyat, ezen fogok terpeszkedni, enni, inni, gépezni, nagy magányomban, mert amúgy a szobában még egy szék sincs. Nem is kell egyébként, minek? Amúgy helye sem lenne.

Aztán el is jön a csütörtök, a költözés napja. Próbálom ennek is a jó oldalát nézni. Eleget punnyadtam már a kedvesem lakhelyén! A délelőttöt, míg ő dolgozott, netezéssel, olvasással töltöttem, valamint hétfájdalmas arckifejezéssel bámultam ki az ablakon, a rusnya időjáráson és a saját sorsomon merengve. Időnként pityeregtem. Aztán igyekeztem magam összekanalazni, hogy mire hazaér, tudjak mosolyogni is. Nehogy már ezt a fancsali képemet lássa, és megbánja a percet is, amikor megismert! Így is biztos már tele a hócipője velem!

Szóval pozitívan! (ezt már annyit mondogatom, hogy a végén átképzem magam valami istenverte életvezetési coach-nak!) Azért bevallom, pánik szorongatja a torkom Witney felé! Eszembe jut a fiam – a beszólások nagy mestere – azt mondta egyik skype-os beszélgetésünkkor: mindig is szerettél volna egy saját szobát! (otthon a lakótelepi lakásban, a nappaliban aludtam) Hát igen, kívánj valamit, de vigyázz, nehogy megvalósuljon, mert lehet, rájössz, hogy mégsem így szeretted volna!

A cseppet sem szimpatikus ingatlanos fogad, újabb instrukciók, figyelmeztetés hegyek hangzanak el. A konyha falán a házirend. Minden hétre be van osztva valaki takarítónak, a feladat a közös helyiségek rendben tartása. Ez kötelező, a mulasztás 50 font büntivel jár! A mindenit! De ezen felül – micsoda luxus – egy hónapban egyszer egy takarítónő is megjelenik, aki rendbe vágja a kecót. Amúgy épp most is jelen van, és mint kiderül egy magyar lány.:)

A konyhaszekrényeken az ajtók meg vannak számozva, mindenkinek saját része van. Ahogy elnézem az enyém a legkisebb. Annyira szűk, hogy a tányérom elferdítve fér be. A hűtőszekrény elég nagy, de ennyi embernek bizony kevés. Ráadásul, ahogy elnézem nem egy mai darab, és a hátsó része iszonyúan jegesedik. Némely lakónak a kajája szó szerint jégbe fagyott. Ezt maximum csákánnyal tudják kivájni, vagy itt marad az örök idők végezetéig, mint valami jégbe fagyott étel installáció. A hűtőben is kb. 20x20 cm-es hely jut nekem. Az ingatlanos nagy komolyan bólogatva előadja, hogy ezt bizony le fogják cserélni és egy sokkal nagyon készülék lesz itt hamarosan. Na, addig álljak én fél lábon… Elképzelem, hogy ugyanezt a szöveget már hány új bérlőnek adta elő! Nem tehetek róla, de nagyon irritál ez az ember!

Mosógép a konyhában van, és végre egy jó dolog: van egy kis mellékhelyiség, ahol szárítógép található. Bravo, ennek kifejezetten örülök, egyrészt nem szerettem volna egy ruha szárító állványba beruházni, másrészt helye sem lenne ebben a pöttömnyi szobában. Az ajtómon belül valami fura zárféleség van. Az ingatlanos hosszas előadásba fog, demonstrálja a működését. Eddigre már zsong a fejem a szövegétől, üres tekintettel meredek rá. A kedvesem veszi az adást, látja, hogy a csaja már a végét járja, így később felvilágosít: ha a kallantyút belülről elfordítom és kimegyek, akkor csak kulccsal fogok tudni visszajutni a szobába. Magamban feljajdulok és látom lelki szemeimmel: az éjszaka kellős közepén kizárom magam, mit fogok csinálni? Na, nyugi, felejtsük el az önbeteljesítő jóslatokat, de nagyon sürgősen!

Kedvesemmel felcuccoljuk a bőröndömet, meg az alapellátmányt. Berendezkedek, ágyat húzok, majd hip-hop egyedül maradok. Ettől a pillanattól nagyon féltem. Lelki szemeimmel már láttam magam előtt, hogy itatom az egereket, rívok, bömbölök, dagonyázok a magányban és az önsajnálatban, taknyom nyálam egybefolyik! Komótosan neki is készülök, leheveredek az ágyra, de azért csak bekapcsolom a laptopom. Közben hallom a lassan hazaérő lakótársakat. Nehéz nem hallani őket! Első blikkre lengyeleknek tűnnek, és ordítva beszélgetnek. Bevallom, kicsit irigylem őket, biztos jól megvannak, haverok, összetartanak. Egyszer csak valami rémes tuc-tuc disco zene csendül fel, de jó hangosan! Ha jól hallom ékes lengyel nyelven dalolnak benne. Ott is vannak ezek szerint disco sztárok, hurrá! Na, ez végleg kiveri a fejemből a világvége hangulatot, felváltja a hitetlenkedés: jesszusom hova kerültem?! Ez az a bizonyos csendes ház? Megfordul a fejemben, hogy lemegyek, és megkérdem, party time? De tartok tőle, hogy nem igazán tudnék jó képet vágni a dologhoz, így csak magamban fortyogva ücsörgök. Kicsit jobb kedvem lesz, miután beszélek az otthoniakkal, majd facebook-on jó néhány kedves ismerőssel és baráttal. Az ő érdeklődésük, támogatásuk rengeteget jelent! Most már a gyerekeimmel is sikerül már bőgés nélkül társalogni. Nem kell nekik állítólagos nátha emlegetésével lepleznem a könnyeimet!

A zene csak fél 10 tájban csendesül el, gondolom, ezen túl már a szomszédok tűréshatára is feszítve lenne. Azonban ekkor jön a következő felvonás. Úgy fél 11 tájban már éppen félálomban vagyok, mikor a délutános műszakban levő lakók hazaérnek. Ismét jön az ordítva beszélgetés, vihogás, röhögés, ajtó csapkodás. Nem értem hogyan lehet egy szőnyegezett lépcsőn ilyen hatalmas robajjal feltrappolni! Nem értem azokat az embereket, akik harsányak és magasról tesznek arra, hogy késő este olyan is van, aki már csendre vágyna! Félhangosan, igen cifrán káromkodok. Még egy napot sem töltöttem el itt, de a tököm tele van ezzel a hellyel!!!!!!

Kedden egy kedves ismerős elhozott autóval Witney-be, az állásinterjú jól ment. Értem ezen azt, hogy sikerült felfognom az ékes angol nyelvű információ áradatot, és még válaszolni is tudtam minden kérdésre. Aztán sor került arra is, hogy kipróbáljak néhány munkafolyamatot. Alkatrészek összeszerelése lesz a feladatom, ilyet még életemben nem pipáltam. Szeretnék én érteni a pepecselős dolgokhoz, de már attól elkap a harctéri idegesség, ha egy gombot kell felvarrnom ! De jobb lesz, ha kussolok, hisz a 10 éves bankos múltam minden egyes percében valami másra vágytam. Lehet, hogy ez lesz a más? Na, jó de létezik az, hogy ennyire béna vagyok? Igen, létezik, és igazán nem értem, hogy ennek ellenére miért vesznek fel mégis? Na, mindegy, majd kialakul, csak meg lehet ezt is tanulni!

A HR-es hölggyel valahogy a banki szakmára terelődik a szó. Szemmel láthatóan nem igazán érti, mi a fenét is keresek én itt. Elmesélem neki, hogy otthon az emberek szerint bankosnak lenni mennyire király dolog, hisz az ügyintéző szép ruhában ül, egy szép bankfiókban és mosolyog az emberekre. Senki nem tudja milyen gusztustalan meló ez, itt már nem az a lényeg, hogy segítsünk, hanem, hogy rásózzuk az ügyfélre a sok szart, legyen az számla, hitel, biztosítás. Nos, itt jön a meglepetés, mint megtudtam, Angliában ez dettó így van! Ja, még egy vicces momentum: a hölgy sajnálkozva közli, hogy a bankos fizetésem biztosan sokkal több volt, mint amit itt fogok kapni. Elmeséltem, hogy az én országomban a fizetések nagyon alacsonyak…igyekeznem kellett, hogy ne nevessek fel. Itt - mint amolyan gyári melós, vagy minek nevezzem magam - a bankos fizetésemnek majd a háromszorosát fogom megkapni! Azért senki ne higgye, hogy ezzel megfogtam az Isten lábát, de erről majd később…

A sikeres állásinterjú után végre felvidulva elindulok, teljesíteni a következő kihívást, hogy immár egyedül visszautazzak Oxfordba. A nap hét ágra süt, hát nem remek egy nap ez? Ráadásul itt teljesen normális, egyenes utcákon haladva, tök könnyen megtalálom a buszmegállót! Jön is a szép emeletes busz, ahogy az elő van írva, megveszem a jegyet a sofőrtől. Mindjárt az első ülésre telepedek le, és onnan szemlélődök. Az angol táj nagyon szép, a tél dacára gyönyörű, élénk zöld a fű. Mondjuk itt nem szükséges locsolni, az egyszer biztos. Kanyargó utak, lankás, szelíd dombocskák, bájos kis falvak. Emlékszem egy éve, mikor látogatóban jártam itt, odáig voltam az épületektől. Évszázados régi lakóházak, sok közülük nádfedeles, elképesztő feeling! Sok közülük  még a 16-17. században épülhetett. Vajon milyen lehet egy ilyenben élni? Az ember szinte azt várja, egyszer csak előlibben egy Jane Austen hősnő, könnyű, empire stílusú ruhában. Figyelem a buszon az utasokat is. A legtöbb lelkesen üdvözli a buszsofőrt, gondolom, ők rendszeresen utaznak ezen a járaton. Mikor leszállnak, egy köszönömmel búcsúznak, vagyis megköszönik, hogy biztonságban elhozták őket az úti céljukhoz. A sofőr is nagyon udvariasan elköszön mindenkitől. Oxfordban a végállomáson leszállva, én még egy take care-t (vigyázz magadra) is kapok. Szokatlan, de határozottan tetszik!

Most a helyi járatot kell megkeressem, két napja ezt is megmutatta a kedvesem. Szép kényelmesen sétálok az oxfordi belvárosban. Rengeteg ember járkál, főképp fiatalok. Az épületek itt is lenyűgözőek. Megint az egy évvel ezelőtti ittlétem jut eszembe. Milyen izgatott voltam, milyen elragadtatott, annyira imádtam minden utcát, épületet, a nyüzsgést! Most valahogy annyira nem dob fel a látvány! Én, aki folyton azt szajkóztam, hogy Baja kicsi, unalmas város, és alig várom, hogy valami nagyobba, izgalmasabba költözzek, most fájón ébredek rá, hogy többet már nem feszít ez a vágy. Megöregedtem, lehiggadtam? Nem tudom, de a csendes, unalmas, mégis szépséges, napos kisvárosom, a kanyargó Sugovicával már most fájdalmasan hiányzik! De nincs idő rinyálásra, megtalálom a helyi buszmegállót, indulás a kedvesem lakhelyére. A buszon elhűlve konstatálom, hogy nem írják ki, és nem is mondják be a következő megálló helyét, ahogy azt amúgy tenni szokták. Magamban elnyomok egy szitkot, lelki szemeim előtt látom, hogy elvétem a megállót és nyivogva telefonálok a páromnak: segítséééég, nem tudom, hol vagyok!!!!! De csak, pozitívan, megoldom! Feszülten figyelem az útvonalat, nagyon remélve, hogy felismerem az utcát, ahol le kell szállnom. És csodák csodája: felismerem!

Ez a nap igazán sikeres volt: van munkám, közlekedni is tudok és bónuszként a nap is süt végre! Hát ma aztán igazán sok mindenért hálát adhatok!:)

Január 30. szombat, megérkeztem, halló Anglia itt vagyok! Az indulást felejtsük el, menjünk végig csak címszavakban: búcsú a családtól, (mintha temetésen lennénk) a buszon küszködés a hányingerrel és bőgéssel, pár kellemes óra a pesti rokonokkal, feledhető repülőút, aztán végre valami biztató: átölelhetem a kedvesem!

Azért valamit szögezzünk le: senkinek ne jusson eszébe, hogy én milyen bátor vagyok, hogy negyven…izé…akárhány (hmmmm.. majdnem ötven, basszus!!!!) évesen, két gyereket hátrahagyva nekivágok a nagyvilágnak! Az életben eszembe nem jutott volna ide egyedül kijönni az fix, ha nincs egy drágám, aki már sok éve Oxfordban él. Tisztában vagyok vele, az Ő léte lesz sokáig az egyetlen vigaszom.

Vasárnap délelőtt irány várható lakóhelyem, Witney. Oxfordtól 20-25 km-re levő kisváros, a Wikipédia szerint 27 ezer lakost számlál, a jelenlegi angol miniszterelnök David Cameron szülőhelye.:)

A délelőtt a leendő otthonom megtekintésével telik. Sokan tudják, Angliában kezdetben a legtöbben szobát bérelnek. Az emberek tízezrével özönlenek ide a világ minden tájáról, a jobb élet reményében, így a kereslet már bőven meghaladja a kínálatot. Ebből következik, hogy a bérleti díjak brutál magasak. Nulla tapasztalatommal úgy hiszem, szerencsésebb, ha van egy család, aki egy-két szobát kiad. Ott csak egy családhoz kell alkalmazkodni. Aztán van, aki egy teljes házat ad ki, sok személynek. Én ez utóbbit kaptam. Itt már hét, ki tudja milyen nemzetiségű emberke zsúfolódik össze hat szobában, két fürdőszobán és egy konyhán osztozva. A helyet egy ingatlanos pasi mutatja be, alig tudom követni a hadaró beszédét. Itt rendes és csendes emberek laknak, nincs party (na, erre még visszatérünk) nincs torlódás a fürdőszobában, darálja komoly képpel. Hát persze…

Amúgy a kiadó szoba az emeleten van, két másik mellett. Hihetetlenül pici, itt táncolni aztán nem fogok, nem mintha belátható időn belül kedvem szottyanna ilyesmire! Egy ágy, egy kétajtós szerkény, és egy komód. Slussz, ennyi. A fürdőszoba épp szemben, egészen tiszta, rendezett. Amúgy a szoba sem lepukkant, a konyha is elmegy.

Még ennek ellenére is fancsali a képem, tudom jól, de ez senkit nem érdekel! Itt aztán nem lehet válogatni, ha megjelenik hirdetésben egy kiadó szoba, és tűrhetően néz ki, le kell rá csapni, különben viszi más!

Mindegy, nyugi, ez egy szoba, ahol az ember álomra hajthatja a fejét. Nem mellékes az sem, hogy a leendő munkahelyem is csak 15 perc gyalog. Közel a Lidl, és a városközpont. Fel is fedezzük a környéket, az utcák elképesztően hosszan kanyarognak. Én, aki imádom mindenben a szimmetriát, elborzadok! Hiszen ezekben  semmi szabályosság nincs!!! Hogy egyenesen haladnak, és szépen rendben merőlegesen csatlakozik egy másik utca, na ezt felejtsük el! Én, a béna tájékozódók világbajnoka magamban feljajdulok: fix, hogy itt el fogok tévedni!

Délután munka ügyben járunk el, már tudom, hogy az állásinterjú kedden lesz. Gyomorideg reload…

Úgy néz ki, egyedül kell majd Oxfordból Witney-be eljutnom. A kedvesem, ellát minden segítséggel. Elsétálunk, megnézzük hol a buszmegálló. Leírja nekem egy papírra az összes fontos címet, buszjáratot, buszmegálló nevét. Oxfordba visszatérve szépen próbabuszozást végzünk a városközpontba, én veszem meg a jegyet. Megnézzük, hol kell leszállni, melyik utcán kell végig menni, befordulni, hogy a távolsági járatokhoz jussunk. Mindent elmond aprólékosan, mint egy fogyatékosnak. Egyébként totál annak is érzem magam és iszonyúan hálás vagyok, hogy van valaki mellettem, aki szeretettel és végtelen türelemmel terelget ebben a kurva nagy ismeretlenben. Így hát mi másért is adhatnék ezen a napon hálát, mint a páromért!

Ugye mindenkinek ismerős? Vannak azok a bizonyos pillanatok, amikor az ember szeretné megállítani az időt. Én még soha az életben nem vágytam erre ennyire!

Hétfő reggel kiderült, most már biztos, megyek Angliába dolgozni, nincs már mire várni, itt nekem már nem terem babér. Nincs munkahely, fogy a pénz, menni kell! A gyomromba beköltözött a régi jó ismerős idegbaj, ami (leszámítva azt az örömteli gondolatot, hogy meg fogok szabadulni, néhány pár makacs plusz kilótól) azzal a kellemetlen érzéssel jár, hogy nem bírok enni, és folyamatosan úgy érzem, mindjárt kidobom a taccsot. Elkezdődött a visszaszámlálás: még 5 nap, amit a gyerekeimmel és a szüleimmel tölthetek. Rettenetes belegondolni, teljes a pánik!

Aztán egyszer csak itt a szerda, előttem a nagy bőrönd, amibe el kell kezdeni bepakolni. Nem lehet tovább halogatni, még akkor sem, ha lövésem sincs arról, mégis mi a bánatot pakoljak be több hónapra?! Amúgy is teljesen le vagyok lassulva, két napja leginkább bénultan ülök, a világ szerencsétlenje arckifejezéssel, miközben zakatol a fejemben a még elintézendők hosszas sora. Rágom a szám szélét, összeszűkült szemmel, hosszasan méregetem a bőröndöt, mintha legalábbis a legnagyobb ellenségem lenne. Lehet, hogy az is, mert lassan felém mozdul, mintha rám akarna támadni…de nem, nyugi, csak a macska mászott bele.

Elkezdtem listát gyártani a gyerekeimnek. Szépen begépelem word-be, majd kinyomtatom. Rengeteg mindent le kell írni. Mikor kell meglocsolni a virágokat, melyikre mennyi vizet öntsünk, hol kell megvenni a macskakaját, hogy kell anya féle teát csinálni, amit ezentúl nélkülem isznak meg minden este abból a hatalmas mázas kék kancsóból. Szívfájdító, sok-sok év kialakult teendőit papírlapokra vetni, a címe lehetne: hogyan éljünk anya nélkül….

Igyekszem biztatni magam: ha másra nem, arra jó lesz ez az egész, hogy kicsit önállóak legyenek végre.

És igen: elhatároztam, hogy mindig pozitív leszek, és minden nap hálát adok valamiért! Ez ilyen spirituális marhaság, amitől sokszor a hajam kihullik, de a lelkem mélyén tudom, igenis használ!

Ma csak azért adok hálát, hogy még lesz két napom, amit a gyerekeimmel és a szüleimmel tölthetek. Aztán nem tudom mikor láthatom őket legközelebb.