Az NI number (angol tb szám) igénylését telefonon kell elkezdeni, úgy adnak időpontot az interjúra. Ettől már előre a frász kerülget. Kihívást jelent nekem az ékes brit nyelv előszóban való megértése is, nem hogy telefonon keresztül! Mindegy, essünk túl rajta! Aztán kellemes meglepetés, nem is gáz a dolog. Adatokat kérdez az ügyintéző, meglehetősen unottan. Értem is őt, ő is engem. A nem épp rövid nevemet szépen lebetűzöm, mint ahogy a postai irányítószámomat is. Csakhogy itt megakad a dolog, az ügyintéző közli, hogy ez a post code nem létezik. Vagy ötször lebetűzzük oda-vissza, de akkor is állítja, ilyen nincs.

Nem értem a dolgot. Kedvesem se érti, mikor mesélem, és látom rajta, meg van győződve, hogy a lüke csaja még spelling-elni se tud normálisan. Nyelek egy nagyot, és nem förmedek rá, hogy álmomban is el tudnám énekelni az angol ABC dalt! Úgy tudok betűzni, mint a kisangyal! Végül a kedvesem intéz nekem NI interjút. Mihez is kezdenék itt nélküle? (Ja, kezdjük ott, hogy itt se lennék, hanem otthon enném az éhkoppot, munkanélküliként)

Állítom, hogy az ügyintéző direkt nem fogadta el az irányítószámot! Elképzelem ezeket az emberkéket, ott a job centerben, rohadtul tele a bugyruk a sok éhenkórász külföldivel, köztük a volt komcsi, közép-kelet európai senkiháziakkal, akik lassan, de biztosan megszállják az országukat. Alig beszélnek angolul, borzalmas, felfoghatatlan nyelveken, hangosan karattyolnak az utcákon. Valahol megértem őket, hogy őszinte legyek.

De sebaj, megvan az NI interjú ideje, és most ezért szabadságot kell kivennem. Magamban szitkozódom, a rohadt életbe, amúgy is annyira kevés szabit adnak itt az embernek, most mindjárt verjek el egy napot egy ilyen baromságra? Hát, igen, nincs mit tenni, ráadásul Oxfordba kell utazzak. Természetesen ismét a kedvesem segít. Nem lehet ott velem, de elvisz és megmutatja, hol a job center. Nem nehéz megtalálni a helyszínt, na de nálam bármi előfordulhat! Reggel Witney-ben felülök az oxfordi buszra, a végállomáson leszállva néhány méter után már látom is úticélom. Hurrá!

Belépve rögtön odajön hozzám egy recepciós és az emeletre irányít, ott van az NI interjú. A nagy teremben körbe pultok, középen székek. Leülök az egyikre és körbenézek. Mellettem egy csinos fiatal fiú ücsörög, az útlevelét szorongatva. Odasandítok az okmányára, látom olasz. Biztos diák, nyelvet tanul, máskülönben miért hagyná ott a gyönyörűséges, napfényes hazáját? Odébb két középkorú pasas ül, csak a hátukat látom, úgy hallom magyarul beszélgetnek. Egyikük kezében román útlevél, bár az arcát nem látom, de testtartásából, és ahogy az okmányát gyűrögeti érzékelem, hogy halál ideges. Erdélyi magyar lehet. Ott sem könnyű az élet. A ruhája elnyűtt, a haja rosszul vágott, a nyakán őszes szőrpamacsok éktelenkednek. Ismeretlenül is megsajnálom. Ennek is otthon kellene lennie a családjával, készülődni a nyugdíjas évekre, az unokákkal foglalkozni! Hova tart ez a világ, hogy éltes emberek vándorolnak több ezer kilométert, a jobb élet reményében? És mi még mindig jobb helyzetben vagyunk, mint az a sok szerencsétlen, aki a háborgó tengereken keresztül, egy lélekvesztőben indul neki az ismeretlennek!

Elmélkedésemet megszakítva egy nagyon nagy terjedelmű, de kedves hölgy szólít a pulthoz. Előkészítem az összes magammal hozott cuccot: útlevél, munkaszerződés (hogy bizonyítsam, van munkám) és szobabérletről igazolás (hogy nem vagyok hajléktalan). Maga az interjú nem tart sokáig, egy formanyomtatványt tölt ki, amit utána leellenőriztet velem. Meglepődve veszem tudomásul, hogy nem kérdezi meg, meddig akarok az országban tartózkodni. Viszont megérdeklődi a családi állapotomat és mikor közlöm, hogy elváltam megkérdezi a házasság kötésem és a válásom dátumát. Őszintén szólva egyikre sem emlékszem, ezeket jobb örökre elfelejteni, és a jelek szerint sikerült is. Kicsit forgatom a szemem, tréfásan fintorgok, amin kuncog egy kicsit. Hasból benyögök két dátumot (utána rájövök, egyik sem pontos), és már nagyjából kész is vagyunk. Közli velem, hogy kb. két hét alatt postán kapom meg az NI number-t és a kezembe nyom egy papírt, ami bizonyítja, hogy elindítottam az eljárást. Megkérdezem tőle, hogy ezzel a papírral vajon tudok-e bankszámlát nyitni? Hát azt ő nem tudja, válaszolja, meglehetősen elutasítóan. Kötve hiszem, hogy ne tudná, de mit tehetek mást, szépen a távozás hímes mezejére lépek.

Az utcára érve elindulok amerre a sétáló utcát sejtem és kisvártatva oda is érek. Önbizalommal telve lépkedek, ez a környék ismerős, talán továbbra is sikerül megúszni, hogy eltévedjek. Hamarosan három bankot is felfedezek. Igen, ezek itt is egy rakáson vannak…

Bemegyek az elsőbe, egy alkalmazott odavágtat, hogy mit akarok. Közlöm, hogy számlát nyitni. Mire válaszol is, hogy jövő keddre tudnak időpontot adni. A pofám leszakad! Visszaemlékszem nem kevés banki múltamra: én a kezem lábam törtem, ha valaki bejött számlát nyitni, majd táncra perdültem, olyan nincs, hogy kiengedjem a kezem közül az új, potenciális ügyfelet! Ezek meg elhajtanak, hogy jövő kedden van időpont! Anyátokat! Indulok a szemben levő kócerájba, ez a Lloyds bank. Ott megint elém lohol egy ügyintéző (mint megtudom ezek a recepciósok, akik elcsípik a belépő jó népet, kiderítve, mi ügyben jönnek, aztán irányítják őket a megfelelő helyre. Apám ez jó meló lehet, ezeknek tuti nincs havi tervük!!!) Mondja nekem, hogy micsoda szerencse, a fél 11-es időpont felszabadult, úgyhogy akkor járulhatok is a megfelelő ügyintézőhöz. Én viszont nem szeretem sem más, sem a magam idejét feleslegesen rabolni, így azonnal felteszem a kulcs kérdést: NI number nélkül lehet-e számlát nyitni? Hát, azt nem!

Lógó orral visszamegyek az utcára, az órámra pillantok. Sajnos csak fél 11 van, a kedvesem fél 3 körül tud bejönni a városba, addig dolgozik. Mi a fenét fogok én csinálni addig??? Elkezdem róni az utcákat, nézegetem a kirakatokat (uncsi) az épületeket (meséltem már, egy éve odáig voltam mindegy egyes házért, most annyira nem ugrálok értük, pedig annyira gyönyörűek). Csinálok pár fotót. Az utcáról szemezek pár kávézóval, fontolgatom, hogy beülök egy capuchinóra, de valahogy semmi kedvem órákat ücsörögni, a Kindle-m sincs nálam. Az Ashmolean Múzeumban Andy Warhol kiállítás van. Ehhez sincs kedvem, amit így utólag nagyon bánok. Egy órát mászkálok, fotózgatok, percenként lesem az órát. Közben egyre jobban nyomaszt, hogy nem tudtam számlát nyitni, hiszen napok múlva fizetés, hogy fogom megkapni? Esedékes lesz a szoba bérleti díja is, azzal nem lehet késni. Elkap a depresszió, a rohadt életbe, nem sikerül itt nekem semmi! Közben tudom, ez nem igaz. Van munkám, kettő is, jó is. A szállásom is lehetne sokkal, de sokkal rosszabb. A kedvesem olyan édes pasi, aki sok nő álma (lenne, de nem adom!!!). Hiába sorolom ezeket, mégsem tud feldobni. Egyszer csak a busz pályaudvaron találom magam, és épp beáll a Witney-be induló busz. Még mindig csak fél 12. Hirtelen elhatározással felszállok, nem bírok itt eltölteni még három órát!

Ezt később eléggé megbánom, mert Witney-ben egy rövid belvárosi séta után már megint a szobámban találom magam, az ágyban ülve, elfogyasztva egy roppant mű ízű édes-savanyú, kínai készételt, és még alig múlt két óra. Remek lesz megint itt senyvedni estig!