Azt hiszem jó lesz belenyugodni, hogy itt valószínű minden délután ugyanaz a műsor. Fél 5 tájékán megérkezik a lengyel fiú páros, ordítva, röhögve értekeznek, majd benyomják a tuc-tuc discót. Főzőcskézés, hatalmas kondérban, lobogva fő a meghatározhatatlan étel, (meglestem, hatalmas csontos húsok éktelenkednek ki a fazékból) nehéz illatok szállingóznak fel a szobámba. Fél tízig zenebona, már épp ízlelgetném a csendet, mikor tíz óra tájékán megérkezik a délutános transzport, nagy üdvözlések, kurjongatások. Ez a koleszos feeling nem való nekem! Emlékszem még tizenévesen sem vágytam arra, hogy kollégiumban lakjak, számtalan emberhez alkalmazkodva, saját kis magánéletem teljesen feladva. Akkor megúsztam. Pont most, öregen kell ezt megtapasztalnom, hát mit vétettem?!

Jut eszembe, második itt töltött éjszakámon meglehetősen kísérteties élményben volt részem. Nem tudom hány óra lehetett, de arra riadtam, hogy valaki fennhangon beszél odalenn. Először azt hittem telefonál, de nem, folyamatosan nyomta a sódert. Teljesen olyan volt, mintha valami monológot darálna, időnként sátáni kacajjal tarkítva az előadást. Dermedten feküdtem az ágyban, és imádkoztam, hogy menjen már oda valamelyik honfitársa és üsse le! De nem, basszus, senki nem jött elő, ez a pofázás meg egyre hátborzongatóbb lett. Aztán végre elcsendesedett és visszaaludtam.

Vannak azonban a rumlis szálláshelynél sokkal aggasztóbb problémáim is. Korábban említettem a fizetést, ami ugyan többszöröse a múltbéli bankos fizumnak, itt azonban igen szerénynek számít. Ennek a csodás szobának a bérleti díja minden hónapban alaposan megtépázza a pénztárcámat. A lakásom és a gyerekeim fenntartására nem kevés pénzt kell hazautaljak, és akkor még nem beszéltem a jelzálog hitelemtől, amit már 8 éve nyögök, de többel tartozom, mint amennyit anno felvettem. Nem kell hozzá nagy matekosnak lenni, (márpedig én nem vagyok az) hogy kiszámoljam: amennyi pénzem megmarad jó, ha abból fenn tudom tartani itt magam. Márpedig az elsődleges cél, hogy félre tudjak tenni. Rá kell ébredjek, ide főleg annak éri meg kijönni, aki fiatal, se kutyája, se macskája, nem kell haza pénzt küldenie.A mindenit, még egy hete se vagyok itt, de már azon rágom a körmöm, hogy egyáltalán megéri ez nekem??? Ilyenkor sajnos nem tudom megállítani a negatív gondolatokat. Elkap a harcéri idegesség, anyázok ezerrel, szidom a sorsot! Miért nem tudok a saját hazámban normálisan megélni? Miért kellett túlkorosan, a gyerekeimet idős szüleimre hagyva, nekivágni a nagyvilágnak? Iszonyú igazságtalannak érzem, sok-sok tízezer sorstársam nevében is! De elég az önsajnálatból, kit érdekel ez? Hát az otthoni, tiszteletre cseppet sem méltó politikusainkat aztán biztos nem! Viszont itt lehetőségek vannak, állás hirdetések tömkelege, így gyorsan el is határozom, kell a lóvé, így hétvégén is dolgozni fogok. Pillanatokon belül találok hétvégi takarítás melót,hétfőn mehetek interjúra, hurrá lesz mellék állásom!

Aztán eljön a hétvége, ami végre kész felüdülés. Dél körül jön értem a kedvesem, elvisz Oxfordba. A terv, hogy megnézzünk egy kétágyas szobát, ahova össze tudnánk bútorozni. Ez azonban meghiúsul,(ugye említettem, hogy itt csodának számít ingatlant találni?) így bevesszük magunkat a Tescóba, bevásárolunk. Elhatározzuk, hogy együtt főzünk, húsleves és rizses hús lesz a menü. A hozzávalókat nem egyszerű összevadászni, az én legfőbb fűszeremet a Vegetát például hiába is keressük. A délután további része békés, meghitt és boldogságos. Ahol a párom lakik, csodás nyugalom és csend honol, csak a családfő van otthon. A nappaliban terpeszkedik, fején fülhallgató, se lát se hall, órák hosszat nyomatja az x-boxot. A konyha a miénk, főzőcskézünk, majd elfogyasztjuk a kései ebédet.

A vasárnapba egy kis kirándulás is belefér. Az időjárás sajnos semmivel sem jobb, mint az elmúlt napokban, hideg szél fúj, a nap ismét erőlködik, de egyértelműen vesztésre áll. Egy évvel ezelőtt, mikor látogatóba jöttem a kedvesemhez elvitt a közeli Blenheim Palace-hoz, ami a mai napig a Churchill család lakhelye. Már akkor elhatároztuk, hogy megkeressük a jó öreg Wintson nyughelyét, de nem sikerült. Most újra felkerekedünk. Bladon a kis falu neve, rövid keresgélés után megtaláljuk a hangulatos templomot és a mögötte levő sírhelyeket is. Végre tudok fotót készíteni a nagy ember sírjáról!

Utána Bicester felé vesszük az irány, itt egy Outlet Village van. A hatalmas parkoló zsúfolásig megtelt, jó néhány kört kell tennünk, mire elcsípünk egy helyet. A village tele van puccos üzletekkel. Gucci, Armani, Michael Kors, Prada és még sorolhatnám. Valóságos tömeg vonul a kis hangulatos utcákon, többségük márkás feliratú papírzacskókat cipel.

Megállapítom, hogy Carrie Bradshow énem már a múlté, többé nem tudnak ezek a cuccok rabul ejteni. Besétálunk a Michael Kors boltba, mivel táska mániás vagyok, azt csak meg kell nézni! Csalódás!!! Úgy látom még csak nem is valódi bőrből van a táska, amit felemelek. És 350 font! Ez lenne az outlet ár? Gyorsan vissza is ejtem! Az órák viszont tetszenek. Ugyanilyet láttam egy volt ügyfelemen, meg is kérdeztem, honnan van ilyen méregdrága órája? Hát a szabadkai piacon vette 2.500 forintért! Na, onnan én is elfogadnék egy ilyet, de több száz fontért tuti nem kéne! A következőkben azon elmélkedem, hogy mennyi pénzemnek kellene lenni, hogy ilyen cuccokra költsem? El se tudom képzelni, de őszintén szólva nem is vágyom rá! Bemegyünk a Pradába, megnézzük a férficipőket. Nem nagy szám, brutál drága ez is. De rá van írva, hogy Prada! Nyilván az egészben ez a lényeg! Egyedül a Loccitane boltban csábulok el, hiába az illatok a gyengéim. De ott sem vásárolok, csak kipróbálok egy isteni citrus illatú krémet. Utána még órákig szagolgatom a kezem. Egyszer veszek egy ilyet, fogadom meg magamban! (Azóta megnéztem a neten, 20 font egy flakonnal, úgyhogy gyorsan kiábrándultam belőle!)

A jó dolgok annyira gyorsan eltelnek, így a hétvége is valósággal elrepül. Jön az új hét, hétfőn a takarítás meló interjú, kedden pedig kezdek a fő munkahelyemen. Csak sikerüljön mindkét helyre odatalálni!!!!