Én már teljesen lemondtam arról, hogy létezik olyan munkahely, ahol nem kell stresszelni. Több, mint egy évtizedet dolgoztam olyan helyeken, ahol természetes volt a túlóra (persze nem fizették) és hiába léptem ki késő délután az ajtón, fejben nem tudtam elszakadni. Az agyam állandóan kattogott, (éjszaka is) a gyomrom émelygett az idegtől, még hétvégén sem tudtam szabadulni a munkahelyi gondoktól. Itt most semmi ilyesmit nem tapasztalok. Reggel 8-kor belépek, 4-kor irány haza. Míg ott vagyok senkinek egy rossz szava nincs hozzám, nem kell agyon idegeskedni magam, hogy mit rontok el, mikor kapok ordítóan piros betűs e-mail-eket és hogyan fogom hozni, a nagy betűs Tervet! Mi tagadás, nagyon király dolog, régóta kellet már ez a lazaság!

Viszont a hétköznap délutánok keservesek. Már fél 5 tájékán itt esz a fene, a szobában. Az ebédkor evett egy darab szendvics nem sokat ér, ilyenkor már éhes vagyok. Mivel se lábasom, se serpenyőm, főzni nincs miben. Nem mintha sok kedvem lenne hozzá. Maximum a sütőben készítek magamnak egy fél pizzát vagy sült krumplit, Lidl-es (fűrészpor ízű) fasírttal. Az ágyon ülve, félig fekve megeszem a kaját, utána olvasok, gépezek, unatkozom. Minden nap beszélek a gyerekekkel. Szüleim is bevezették az internetet, így velük is tarthatom a kapcsolatot. Már többnyire nem bőgök közben (inkább utána, ha már senki sem lát). Hálát adok a technikának, ha már ilyen messzire szakadtunk egymástól, legalább láthatom őket. Azért a gyerekek ekkora távolságból is képesek kihúzni a gyufát. Nehezen megy nekik az anya-nélküliség, eszik egymás idegeit, engem meg szörnyen felidegesít, hogy miért nem tudnak jobban összecsiszolódni. Vannak egyéb problémák otthon, amikhez tudom, én kellenék. Ilyenkor még nehezebb. Minden sejtem azt kiáltja: haza akarok menni! Mindenki azt mondja, hogy idő kell ahhoz, hogy megszokjam az ittlétet. De mégis hogy lehet megszokni a gyerekeim és a szüleim hiányát, akik az életem szerves részei voltak? És ők hogy fogják megszokni az én hiányomat? Lesz valami, ami helyettesíti, vagy elhalványítja? Nem tudom elképzelni!

Az utóbbi napokban egészen nagy volt itt a csend. Gyanítom, hogy a vicces fiúk – akik már korán reggel nyerítve, ordítva üdvözlik az új napot, majd délutántól késő estig diszkóznak - kiköltöztek. A mellettem levő szobában levő lengyel nő sajnos még itt lakik, változatlanul késő estig dolgozik, de ha hazaér, akkor azt itt mindenki észreveszi. Esténként itt ordítozik az ajtóm előtt, úgy fél 11 tájban, mikor épp álomba merülnék. Lehet, ki kellene ordítani, hogy shut up! De nem akarok a lengyel bandával összeveszni, mert úgyis én húznám a rövidebbet. Mivel én kelek itt a legkorábban, megtehetném, hogy reggelente csapkodom az ajtót, dübörgök a lépcsőn, csak úgy a sport kedvéért futok le-fel egy két hosszat. De nem vagyok az a fajta, én lábujjhegyen járok és felszisszenek, mikor minden reggel fülhasogatóan nyikorog a kétajtós szekrény. A lúzerek már csak ilyenek!

A magyar takarító lányka, akivel beköltözéskor megismerkedtem, többször járt már itt. Nagyon aranyos kis csaj, jókat beszélgetünk. Elmesélte, hogy annyira megsajnált, mikor látta, hogy pont ide fogok költözni! Minden ilyen kedves szó gyógyír a sebzett lelkemnek! Közösen szidjuk az ingatlanos pasit, ezt úgy általában mindenki ismeri itt, és egyöntetű vélemény szerint unszimpatikus, pénzéhes barom. A csajtól megtudom, hogy a vicces fiúk tényleg leléptek. Jön helyettük két másik, most épp azért van itt, hogy kitakarítsa a szobát. Megmutatja, kíváncsian bekukkantok a kétszemélyes „lakosztályba” Azannyát, ez milyen tágas! Hatalmas, faltól falig ablak, nagy tolóajtó. Aha, szóval innen lehet kimenni a hátsó kertbe, amit az ablakomból már kiszúrtam! Gyorsan rájövök: ez a szoba igazából a ház nappalija lenne. Az ilyen kiadó ingatlanokban általában van közös nappali, étkező asztallal ahova a lakók leülhetnek enni, vagy tévét nézhetnek az ülőgarnitúrán. Csakhogy ez a faszirági dög tulajdonos, vagy az ingatlanos, (ha már úgyis utálom, miért ne kenjem rá?) ezt is kiadta! Hogy rohadna meg!

Vannak itt a hivatalos ügyek is, amiket el kell intézzek, mint pl. NI number (angol tb szám) valamint a bankszámla nyitás. Egyik sem egyszerű. Az előbbit telefonon kell igényelni, időpontot adnak, személyesen meg kell jelenni az interjúra, ahol ki fognak kérdezni. Honnan jöttem, mi frászt akarok itt csinálni, hol lakom, és főleg meddig akarom a fenekemet mereszteni a híres angol honba. Az utóbbi kérdésre nagyon meg kell fontolni a választ. Véletlenül se mondjam azt, hogy ja, kérem, ha lehetne, akkor most haza indulnék akár gyalog…nem, azt kell mondani legalább 3-5 évig akarok itt élni. Anyám borogass, a gondolattól is hidegrázást kapok!

A másik probléma a bankszámla nyitás. A kollegáim mesélik, hogy már ez sem olyan könnyű, NI number nélkül nem biztos, hogy sikerülni fog. De NI numbert csak hetek múlva kapok. Akkor hova fogják utalni majd a fizetésem? Egyik péntek délután elszántan nekiindulok a belvárosnak, a Lloyds bank felé veszem az irányt. Hiába ismerős nekem a bankok világa, ez itt bizony nagyon másként fest, mint otthon. Tétován állok, ordít rólam, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok! Szerencsére egy fiatal alkalmazott odalép hozzám. Elmondom, hogy számlát akarok nyitni, nagyon örül. Mutatom neki a cégemtől kapott levelet (bizony, itt aztán nem nyitnak minden jöttmentnek számlát, munkáltatói igazolás is kell) ennek is örül. Na, majd én letörlöm a képéről a vigyort, gondolom sunyin, és előállok a nagy farbával: NI number nélkül lehet-e számlát nyitni? Hát, mint kiderül nem. A pasi egy litániát ereszt meg felém. Úgy beszél, olyan brit kiejtéssel, hogy majd elsírom magam. Mintha valami lenne a szájában! Nagyon kell koncentráljak! Az a szerencse, hogy minden mondatából értek pár szót, amiből rájövök, hogy mit akar mondani. Azzal búcsúzunk, hogy ha lesz NI numberem, akkor hívjam fel, és egyeztetünk időpontot. Természetesen kapok névjegykártyát, ahogy ez a bankokban kötelező az ügyintézőknél. Gyorsan átmegyek a másik bankba (két házzal odébb, itt is egy rakáson vannak ezek) ott ugyanígy járok. Basszus, ezek nem nyitnak nekem számlát!

Amúgy az angolokat nehezen értem meg. Erre számítottam is. Rengeteg filmet nézek, sorozatokat, mindig eredeti nyelven, de ezek többsége amerikai. A brit angol nagyon más, emlékszem, mikor először hallottam, kimeredtek a szemeim. Megfigyeltem magam, milyen érdekesen történik, ahogy felfogom, mikor szólnak hozzám. Szó szerint fáziskéséssel! Pár pillanatig nézek bután, aztán felfogom a szöveg értelmét (vagy nem, ilyen is volt már). Gyakorolni a nyelvet esélyem sincs, magyarok között dolgozom. Őszintén szólva, nem tudom, mikor fogok én itt mindenkit megérteni? Ezen (is) általában elkámpicsorodok.

Már két hete járok szombatonként takarítani, így a hétvégék nagyon gyorsan telnek, mire végzek, rendesen belenyúlunk a délutánba. Megismerkedem két takarító társammal. Denis cseh fiú, nyelvet tanul itt. Chloe-ról úgy értettem észt származású, de mint kiderül már itt született. Ez megmagyarázza, hogy miért nem értek szinte semmit, abból amit mond. Denisen is ugyanezt látom, kb. olyan értelmesen néz ki a fejéből, mint én... Első alkalommal Tom, a főnök fuvaroz minket a helyszínekre. Érdekes, mert őt szinte teljesen értem! Öt irodát takarítunk ki, egyáltalán nem gáz a munka. Alapjában rendes és tiszta helyszínek, még a mellékhelyiségek is. Megfigyelem, hogy az angolok sosem mossák el a kávés, teás csészéjüket, úgy egyáltalán az edényeiket. A legrosszabb ezeket levakarni, mivel én vágom rendbe a konyhákat, az első szombaton már kipattogzik a kezemen a köröm alatti bőr. A következő héten Tom küld egy sms-t, hogy mit szólok a vasaláshoz? Hát legszívesebben sírnék, utálok vasalni! Bevallom otthon nem is nagyon szoktam! De itt fogok…

Így aztán a második szombaton öt hatalmas táska vár, tele ruhával. Az első táskában ropogós, kemény ágynemű. Egy darab hatalmas paplan huzattal vagy negyedórát szenvedek, így forgatom, úgy hajtogatom, közben folyamatosan káromkodok. Az ágynemű után már könnyebb dolgom van, rengeteg gyerekruha, pulóver, gyerek harisnya, zokni, utóbbiakat nem igazán értem. Rágom a szám szélét: ezek a harisnyát, zoknit, kötött holmit is vasalják itt? Basszus, én otthon még az ágyneműt se!!!

Szombatonként, takarítás után jön értem a párom, megyünk hozzá. Az időjárás hétvégén nem kegyes, így érdemleges programokat nem lehet szervezni. Vagy nála főzünk, vagy királylány vagyok és étterembe viszi a seggecskémet. Ilyenkor legalább eszem valami normálisat, ha már hét közben nem viszem túlzásba. Viszont a nadrágjaim üdvösen kezdenek lötyögni. Bár a kollegáim közölték velem, ha megnyugszom, úgyis meghízok! Na, erre kíváncsi leszek, mikor fog bekövetkezni!