Kedden egy kedves ismerős elhozott autóval Witney-be, az állásinterjú jól ment. Értem ezen azt, hogy sikerült felfognom az ékes angol nyelvű információ áradatot, és még válaszolni is tudtam minden kérdésre. Aztán sor került arra is, hogy kipróbáljak néhány munkafolyamatot. Alkatrészek összeszerelése lesz a feladatom, ilyet még életemben nem pipáltam. Szeretnék én érteni a pepecselős dolgokhoz, de már attól elkap a harctéri idegesség, ha egy gombot kell felvarrnom ! De jobb lesz, ha kussolok, hisz a 10 éves bankos múltam minden egyes percében valami másra vágytam. Lehet, hogy ez lesz a más? Na, jó de létezik az, hogy ennyire béna vagyok? Igen, létezik, és igazán nem értem, hogy ennek ellenére miért vesznek fel mégis? Na, mindegy, majd kialakul, csak meg lehet ezt is tanulni!

A HR-es hölggyel valahogy a banki szakmára terelődik a szó. Szemmel láthatóan nem igazán érti, mi a fenét is keresek én itt. Elmesélem neki, hogy otthon az emberek szerint bankosnak lenni mennyire király dolog, hisz az ügyintéző szép ruhában ül, egy szép bankfiókban és mosolyog az emberekre. Senki nem tudja milyen gusztustalan meló ez, itt már nem az a lényeg, hogy segítsünk, hanem, hogy rásózzuk az ügyfélre a sok szart, legyen az számla, hitel, biztosítás. Nos, itt jön a meglepetés, mint megtudtam, Angliában ez dettó így van! Ja, még egy vicces momentum: a hölgy sajnálkozva közli, hogy a bankos fizetésem biztosan sokkal több volt, mint amit itt fogok kapni. Elmeséltem, hogy az én országomban a fizetések nagyon alacsonyak…igyekeznem kellett, hogy ne nevessek fel. Itt - mint amolyan gyári melós, vagy minek nevezzem magam - a bankos fizetésemnek majd a háromszorosát fogom megkapni! Azért senki ne higgye, hogy ezzel megfogtam az Isten lábát, de erről majd később…

A sikeres állásinterjú után végre felvidulva elindulok, teljesíteni a következő kihívást, hogy immár egyedül visszautazzak Oxfordba. A nap hét ágra süt, hát nem remek egy nap ez? Ráadásul itt teljesen normális, egyenes utcákon haladva, tök könnyen megtalálom a buszmegállót! Jön is a szép emeletes busz, ahogy az elő van írva, megveszem a jegyet a sofőrtől. Mindjárt az első ülésre telepedek le, és onnan szemlélődök. Az angol táj nagyon szép, a tél dacára gyönyörű, élénk zöld a fű. Mondjuk itt nem szükséges locsolni, az egyszer biztos. Kanyargó utak, lankás, szelíd dombocskák, bájos kis falvak. Emlékszem egy éve, mikor látogatóban jártam itt, odáig voltam az épületektől. Évszázados régi lakóházak, sok közülük nádfedeles, elképesztő feeling! Sok közülük  még a 16-17. században épülhetett. Vajon milyen lehet egy ilyenben élni? Az ember szinte azt várja, egyszer csak előlibben egy Jane Austen hősnő, könnyű, empire stílusú ruhában. Figyelem a buszon az utasokat is. A legtöbb lelkesen üdvözli a buszsofőrt, gondolom, ők rendszeresen utaznak ezen a járaton. Mikor leszállnak, egy köszönömmel búcsúznak, vagyis megköszönik, hogy biztonságban elhozták őket az úti céljukhoz. A sofőr is nagyon udvariasan elköszön mindenkitől. Oxfordban a végállomáson leszállva, én még egy take care-t (vigyázz magadra) is kapok. Szokatlan, de határozottan tetszik!

Most a helyi járatot kell megkeressem, két napja ezt is megmutatta a kedvesem. Szép kényelmesen sétálok az oxfordi belvárosban. Rengeteg ember járkál, főképp fiatalok. Az épületek itt is lenyűgözőek. Megint az egy évvel ezelőtti ittlétem jut eszembe. Milyen izgatott voltam, milyen elragadtatott, annyira imádtam minden utcát, épületet, a nyüzsgést! Most valahogy annyira nem dob fel a látvány! Én, aki folyton azt szajkóztam, hogy Baja kicsi, unalmas város, és alig várom, hogy valami nagyobba, izgalmasabba költözzek, most fájón ébredek rá, hogy többet már nem feszít ez a vágy. Megöregedtem, lehiggadtam? Nem tudom, de a csendes, unalmas, mégis szépséges, napos kisvárosom, a kanyargó Sugovicával már most fájdalmasan hiányzik! De nincs idő rinyálásra, megtalálom a helyi buszmegállót, indulás a kedvesem lakhelyére. A buszon elhűlve konstatálom, hogy nem írják ki, és nem is mondják be a következő megálló helyét, ahogy azt amúgy tenni szokták. Magamban elnyomok egy szitkot, lelki szemeim előtt látom, hogy elvétem a megállót és nyivogva telefonálok a páromnak: segítséééég, nem tudom, hol vagyok!!!!! De csak, pozitívan, megoldom! Feszülten figyelem az útvonalat, nagyon remélve, hogy felismerem az utcát, ahol le kell szállnom. És csodák csodája: felismerem!

Ez a nap igazán sikeres volt: van munkám, közlekedni is tudok és bónuszként a nap is süt végre! Hát ma aztán igazán sok mindenért hálát adhatok!:)