Január 30. szombat, megérkeztem, halló Anglia itt vagyok! Az indulást felejtsük el, menjünk végig csak címszavakban: búcsú a családtól, (mintha temetésen lennénk) a buszon küszködés a hányingerrel és bőgéssel, pár kellemes óra a pesti rokonokkal, feledhető repülőút, aztán végre valami biztató: átölelhetem a kedvesem!

Azért valamit szögezzünk le: senkinek ne jusson eszébe, hogy én milyen bátor vagyok, hogy negyven…izé…akárhány (hmmmm.. majdnem ötven, basszus!!!!) évesen, két gyereket hátrahagyva nekivágok a nagyvilágnak! Az életben eszembe nem jutott volna ide egyedül kijönni az fix, ha nincs egy drágám, aki már sok éve Oxfordban él. Tisztában vagyok vele, az Ő léte lesz sokáig az egyetlen vigaszom.

Vasárnap délelőtt irány várható lakóhelyem, Witney. Oxfordtól 20-25 km-re levő kisváros, a Wikipédia szerint 27 ezer lakost számlál, a jelenlegi angol miniszterelnök David Cameron szülőhelye.:)

A délelőtt a leendő otthonom megtekintésével telik. Sokan tudják, Angliában kezdetben a legtöbben szobát bérelnek. Az emberek tízezrével özönlenek ide a világ minden tájáról, a jobb élet reményében, így a kereslet már bőven meghaladja a kínálatot. Ebből következik, hogy a bérleti díjak brutál magasak. Nulla tapasztalatommal úgy hiszem, szerencsésebb, ha van egy család, aki egy-két szobát kiad. Ott csak egy családhoz kell alkalmazkodni. Aztán van, aki egy teljes házat ad ki, sok személynek. Én ez utóbbit kaptam. Itt már hét, ki tudja milyen nemzetiségű emberke zsúfolódik össze hat szobában, két fürdőszobán és egy konyhán osztozva. A helyet egy ingatlanos pasi mutatja be, alig tudom követni a hadaró beszédét. Itt rendes és csendes emberek laknak, nincs party (na, erre még visszatérünk) nincs torlódás a fürdőszobában, darálja komoly képpel. Hát persze…

Amúgy a kiadó szoba az emeleten van, két másik mellett. Hihetetlenül pici, itt táncolni aztán nem fogok, nem mintha belátható időn belül kedvem szottyanna ilyesmire! Egy ágy, egy kétajtós szerkény, és egy komód. Slussz, ennyi. A fürdőszoba épp szemben, egészen tiszta, rendezett. Amúgy a szoba sem lepukkant, a konyha is elmegy.

Még ennek ellenére is fancsali a képem, tudom jól, de ez senkit nem érdekel! Itt aztán nem lehet válogatni, ha megjelenik hirdetésben egy kiadó szoba, és tűrhetően néz ki, le kell rá csapni, különben viszi más!

Mindegy, nyugi, ez egy szoba, ahol az ember álomra hajthatja a fejét. Nem mellékes az sem, hogy a leendő munkahelyem is csak 15 perc gyalog. Közel a Lidl, és a városközpont. Fel is fedezzük a környéket, az utcák elképesztően hosszan kanyarognak. Én, aki imádom mindenben a szimmetriát, elborzadok! Hiszen ezekben  semmi szabályosság nincs!!! Hogy egyenesen haladnak, és szépen rendben merőlegesen csatlakozik egy másik utca, na ezt felejtsük el! Én, a béna tájékozódók világbajnoka magamban feljajdulok: fix, hogy itt el fogok tévedni!

Délután munka ügyben járunk el, már tudom, hogy az állásinterjú kedden lesz. Gyomorideg reload…

Úgy néz ki, egyedül kell majd Oxfordból Witney-be eljutnom. A kedvesem, ellát minden segítséggel. Elsétálunk, megnézzük hol a buszmegálló. Leírja nekem egy papírra az összes fontos címet, buszjáratot, buszmegálló nevét. Oxfordba visszatérve szépen próbabuszozást végzünk a városközpontba, én veszem meg a jegyet. Megnézzük, hol kell leszállni, melyik utcán kell végig menni, befordulni, hogy a távolsági járatokhoz jussunk. Mindent elmond aprólékosan, mint egy fogyatékosnak. Egyébként totál annak is érzem magam és iszonyúan hálás vagyok, hogy van valaki mellettem, aki szeretettel és végtelen türelemmel terelget ebben a kurva nagy ismeretlenben. Így hát mi másért is adhatnék ezen a napon hálát, mint a páromért!