Ugye mindenkinek ismerős? Vannak azok a bizonyos pillanatok, amikor az ember szeretné megállítani az időt. Én még soha az életben nem vágytam erre ennyire!

Hétfő reggel kiderült, most már biztos, megyek Angliába dolgozni, nincs már mire várni, itt nekem már nem terem babér. Nincs munkahely, fogy a pénz, menni kell! A gyomromba beköltözött a régi jó ismerős idegbaj, ami (leszámítva azt az örömteli gondolatot, hogy meg fogok szabadulni, néhány pár makacs plusz kilótól) azzal a kellemetlen érzéssel jár, hogy nem bírok enni, és folyamatosan úgy érzem, mindjárt kidobom a taccsot. Elkezdődött a visszaszámlálás: még 5 nap, amit a gyerekeimmel és a szüleimmel tölthetek. Rettenetes belegondolni, teljes a pánik!

Aztán egyszer csak itt a szerda, előttem a nagy bőrönd, amibe el kell kezdeni bepakolni. Nem lehet tovább halogatni, még akkor sem, ha lövésem sincs arról, mégis mi a bánatot pakoljak be több hónapra?! Amúgy is teljesen le vagyok lassulva, két napja leginkább bénultan ülök, a világ szerencsétlenje arckifejezéssel, miközben zakatol a fejemben a még elintézendők hosszas sora. Rágom a szám szélét, összeszűkült szemmel, hosszasan méregetem a bőröndöt, mintha legalábbis a legnagyobb ellenségem lenne. Lehet, hogy az is, mert lassan felém mozdul, mintha rám akarna támadni…de nem, nyugi, csak a macska mászott bele.

Elkezdtem listát gyártani a gyerekeimnek. Szépen begépelem word-be, majd kinyomtatom. Rengeteg mindent le kell írni. Mikor kell meglocsolni a virágokat, melyikre mennyi vizet öntsünk, hol kell megvenni a macskakaját, hogy kell anya féle teát csinálni, amit ezentúl nélkülem isznak meg minden este abból a hatalmas mázas kék kancsóból. Szívfájdító, sok-sok év kialakult teendőit papírlapokra vetni, a címe lehetne: hogyan éljünk anya nélkül….

Igyekszem biztatni magam: ha másra nem, arra jó lesz ez az egész, hogy kicsit önállóak legyenek végre.

És igen: elhatároztam, hogy mindig pozitív leszek, és minden nap hálát adok valamiért! Ez ilyen spirituális marhaság, amitől sokszor a hajam kihullik, de a lelkem mélyén tudom, igenis használ!

Ma csak azért adok hálát, hogy még lesz két napom, amit a gyerekeimmel és a szüleimmel tölthetek. Aztán nem tudom mikor láthatom őket legközelebb.